Úgy néz ki, egy picit jobban bíznak bennem a főnökeim, mint amennyire én bízom magamban. Igazi mélyvíz ez a január, kicsi mentőövvel, amit gyakorlatnak hívnak. Úgy érzem, nem elég, még nem. Süllyedek.

Észrevétlenül sodródtam bele a szakmába, figyelgetek, tanulgatok. De a felelősséget talán még mindig nem érzem át teljesen. Ez is egy nagy kaland nekem, mint a többi gyakorlatom, pedig kezd élesedni, komolyra fordulni a dolog. Úgy érzem, még nem készültem fel rá lelkileg; nagyon-nagyon messze vagyok még attól, amit profizmusnak hívnak. Akkor meg miért is kapok lehetőséget arra, hogy élesben bizonyítsak? És ha nem bírok el a feladattal? Ha kudarcot vallok? Igaz, nem dől össze a világ (ha hibázok is, szerencsére nem hal meg és nem adósodik el senki), és még azt se nevezném tragédiának, ha kirúgnának, de túlzottan maximalista vagyok, és egy-egy hibámon napokig rágódom. Visszanézem, elemzem, önbizalmam rohamosan süllyed. Holnap eldől, tudok-e úgy dolgozni, mint a "nagyok".

Igyekszem egyébként felülkerekedni a munkahelyi stresszen. Küzdünk egymással keményen. Nekem, aki utálok telefonálni, és szinte létfontosságú volt mindig is számomra, hogy tökéletesen kiszámítható és tervezhető legyen a napom, még mindig nagy megrázkódtatás a napi átlag 20-30 telefon, az, hogy állandó készenlétben vagyok, mikor kell ugrani, és hogy soha nem tudom, három óra múlva az ország melyik pontján leszek éppen. Nincs idő enni, nincs idő inni, télen fázom, nyáron napszúrást kapok, és nem ritka, hogy napi 12-14 órát is dolgozom. Ez elég fárasztó - a fizetés pedig nevetséges.

Ezeket szoktam elpanaszolni, ha kérdezik, mi újság velem. :) De valahol igaz, hogy felfogás kérdése az egész. Rohadt nehéz túllendülni a kényelmetlenségeken és kifejezetten élvezni, hogy ide-oda rángatnak. Mégis, ha belegondolok, hihetetlen, mennyi új helyre jutok el, mennyi dolgot megismerek, mennyi új emberrel találkozom - ezzel együtt mennyi kedvességgel, mosollyal, jó szóval. Ezekre a dolgokra gondolva úgy érzem, nem vagyok elég hálás a sorsnak. Ezt akartam, nem? Mit elégedetlenkedek? Máris életre szóló élményeket és tapasztalatot gyűjtögettem az itt töltött másfél évem alatt.

Alapozom a jövőmet?

Vagy a jövő már el is kezdődött?

Akárhogy is, fel kell fognom, hogy a napjaim ezentúl a munkáról fognak szólni. Igen, ez az első probléma, amin túl kell lendülnöm. Viszlát, egyetemista szabad élet, üdvöz légy, mókuskerék. Remélem, azért jóban leszünk.