Zöld dió

Szinte pontosan 5 hónapja nem írtam ide.

Hogy hogy vagyunk mostanában? Ő mondta nemrég:

"Azt vajon tudják a többiek, hogy mi ENNYIRE szeretjük egymást??"

Hát, így. :)

Annyira, de annyira...

:)

"Túl türelmes vagy vele" - hallom mindenfelől.

"Én ezt biztos nem viselném el tőle a helyedben."

"Remélem, tudja, mennyire szerencsés, mert nincs még egy lány, akit ennyit eltűrne neki."

Remélem, tudja. És remélem, nem kell drasztikus módszereket alkalmaznom ahhoz, hogy rádöbbentsem: azért van egy határ. De ha kell, megteszem: kettőnkért. Mert nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni.

Egy beszélgetés kapcsán került szóba az "ötéves terv", és hogy ki milyen célkitűzésekkel tekint a jövőbe. És rájöttem, hogy bizony nagyjából 5 év alatt általában nagyot fordul a világ egy-egy emberrel, gondolok itt az iskolaváltásokra kisebb korban, aztán költözésekre, munkahelyváltásokra, baráti és egyéb kapcsolatok kialakulására és megszűnésére.

Kíváncsi lennék, hol leszek 5 év múlva, kivel, és mit csinálok majd. 13 évesen azt mondtam: 27 éves koromban akarok férjhez menni, 30 éves koromig megszülni az első gyerkőcöt. Ez nem nagyon változott, tehát már meg is van a régen kitervelt cél a következő 5 évre. :) Munkafronton? Nincsenek nagy vágyaim, egy viszonylag normális munkahelyen szeretnék dolgozni, viszonylag normális fizetésért. Azt mondják, ma bónusz, ha ezek mellett azt is csinálhatod, amit szeretsz - remélem, ez is összejön.

És nagyon-nagyon szeretném érzelmi biztonságban érezni magam. Ez fontos. És ugyanezt viszonoznám is.

Nehéz a hangulati mélypontokon elhinned bárkinek is, hogy sírás helyett ugrálnod kéne a boldogságtól, hiszen mindened megvan.

És igaza van mindenkinek, amikor azt mondja, de jó neked, van munkád, van lakásod, vannak nagyon jó barátaid, van egy szerető kis családod, és van egy szuper pasid - és tényleg. Ez a MINDEN, így, együtt.

És ha valakinek mindene megvan, akkor hangosan énekel az utcán, mosolyog a szembe jövőkre, és önfeledten szereti azokat, akik őt is szeretik.

De hiába van meg mindene, ő is emberből van - és a mindennapi gondok olykor felnagyítva törnek rá. És ilyenkor nem tud örülni a tökéletes egésznek, amiben él.

Tűnőben a hurráoptimizmus... ez már bőven felnőttség. Nem baj, megbirkózunk vele. Új kihívás - nem árt mostanában.

és ezer bajon át...

:)

hogy miután négy napig reggeltől estig együtt voltatok, elköszön, kilép az ajtón, és te máris újra vele lennél.

... amikor valakinek annyira fontos vagy, hogy megijed attól, hogy elveszíthet téged... Jó hallani, hogy úgy érzi, miattad érdemes lenne megváltoznia, és többet beletenni ebbe a kapcsolatba. Hogy tud a hibáiról, és sajnálja őket. Hogy négy és fél hónap után is úgy érzi, van értelme folytatni. És jó hallani, hogy önmagadért kedvel téged - és nem azért van veled, hogy legyen valakije.

És jó, hogy őszintén beszélhetsz vele, és panaszkodhatsz is, és ő meghallgat, és ami még fontosabb: maximálisan megért téged.

Mosolygós éjszaka. Aztán két nap múlva a hónapok óta várt jó hír nem hogy oldaná a szokásos januári depit, de valahogy még inkább belelök. Túl sok egyszerre, nem akarsz semmit, csak aludni, és úgy érzed, minden nap halálosan fáradt vagy.

Aztán jön a hétvége, és végre tökéletesen felszabadulsz: barátok, parti, és egy meghívás, aminek mindennél jobban örülsz. Úgy ugrálsz az egyik buliban a szuperjó zenére, hogy tudod, már várnak a másik helyen, nem is akárkik. Villamosvonszolás, aztán érkezés: nyakbaugrálás, és egy akkora parti, hogy szilveszterinek is simán elmenne, sőt. És boldog vagy, és nevetsz, és minden tökéletesen a helyén van, a szokásos januári depi közepén.

És amikor megcsókolod, megszűnik minden körülötted, mint a filmekben: eltompul a zene, és csak ti ketten vagytok, ahogy a szátok összeér. És ebben minden benne van.

Pontosan egy éve kezdtem írni a blogot, ideje egy kis számvetésnek.

Az az igazság, hogy zöld dió tényleg elkezdett beérni, legalábbis ami a lelkivilágát illeti. Persze egy év is kevés ahhoz, hogy valaki a gyerekkorból végérvényesen átlépjen a felnőttkorba, de azt hiszem, elindultam ezen az úton, és ennek nagyon örülök. A tavaly januári bizonytalan, kétségekkel teli zöld dió már a múlté. Kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb, boldogabb lett.

És most lássuk a listát... 2010-re megfogadtam, hogy

- befejezem az egyetemet :D ---- teljesítve :)

- többet sportolok (heti minimum 3 alkalom!) ----- ezt hagyjuk... majd idén

- kevesebbet ülök a net előtt szabadidőmben ----- megvalósítva

- kevesebbet költök, többet keresek :) ----- többet kerestem 2010-ben, mint korábban valaha, és nem költöttem az átlagnál többet, úgyhogy teljesítve

- fejlesztem a német- és angoltudásom ----- ezen még lenne mit dolgozni

- bővítem a szakácstudományom ------ khmmmm.... végül is főztem új dolgokat tavaly :)

- rendelek végre kiegészítő elemet az étkezőbútorhoz, és szőnyeget a szobámba ----- előbbi önhibámon kívül nem jött össze, utóbbi teljesítve

- jobban figyelek az emberekre ------ nagyon igyekszem, de még van mit csiszolni

- megtalálom a másik felem. :) ------ találkoztam valakivel, aki egyre fontosabb lett számomra az év folyamán. Biztos nagyon lassú üzemmódra vagyok bekötve, már ami az érzelmek kialakulását illeti, de tényleg nem tudom, közös-e a jövőnk. Kiderül.

És hogy mit fogadok meg 2011-re?

- bikinikompatibilisre fogyok tavasz végére (több sport, kevesebb kaja)

- sok új embert ismerek meg

- több embert engedek közel magamhoz

- új kihívásokat keresek a munkámban

- fejlesztem az angoltudásom...

- legalább egyszer külföldre utazom

- többet főzök

- kiderítem, ő-e az igazi :)

Többes szám lettünk, és ez jó.

Az is jó, hogy kezdem végre érezni azt az összhangot kettőnk között, amit eddig úgy hiányoltam. És tegnap rájöttem, hogy már nem is tűnik annyira hihetetlennek az a gondolat, hogy akár hosszú távú kapcsolat is kialakulhat ebből.

Azt mondta, ne mosolyogjak csókolózás közben. Észre se vettem, hogy mosolygok. És jé, tényleg. Most már csak belül mosolygok, belül szabad csók közben is. :)

De másban is változtam. Én, aki korábban minden kapcsolatomba eszement lelkesedéssel ugrottam bele, és két héten belül kitaláltam a gyerekeink nevét, és gondolatban a leendő lakásunkat is berendeztem, most egyáltalán nem tervezek előre, még egy hétre sem. Ő viszont igen. És ez is jó.

abban nemcsak az a jó, hogy munkaidőben is együtt lehetsz vele, hanem az is, hogy

1. tökéletesen megérted minden munkahelyi gondját,

2. őszintén értékelni tudod, ha szakmailag letesz valamit az asztalra.

Nem tudom, mi okozta a hajnali bekattanásomat.

Az nem lehet, hogy saját magam álljak a boldogságom útjába. Ilyen nincs.

Talán még mindig nem merem elhinni, hogy ő valóban engem akar, úgy, ahogy vagyok - talán előre félek a csalódástól, annyira, hogy indokolatlanul is menekülök előle.

"Ne a negatív érveket sorakoztasd fel állandóan. Ne azt kutasd, miért nem fog működni ez a kapcsolat. Higgy végre kettőtökben!" - milyen jó, hogy a barátok mindig, minden helyzetben kívülről látják a dolgaidat, és helyrebillentenek!

-------

/Maxie Wander/

Gondolkodtam azon, megszülessen-e ez a bejegyzés, de eddig is elég őszinte voltam itt, így semmi értelme nem lenne nem leírni, ami éppen most foglalkoztat.

Úgy néz ki a dolog, hogy amit az elmúlt kb. fél évben minden másnál jobban akartam, konkrétan összejönni vele, az sikerült. Semmi és senki nem érdekelt annyira ez idő alatt, mint ezt a kitűzött célt elérni. Úgy éreztem, ha nem sikerül, vége mindennek. Szerintem nem volt még pasi, akit ennyire akartam volna. Mindenben alkalmazkodtam, rengeteget taktikáztam, vártam és szenvedtem, de összejött a dolog. És így 3 hónap után mondhatom, hogy nemcsak elvileg járunk, hanem gyakorlatilag is.

Viszont. Minél biztosabb vagyok abban, hogy ő végre, így hónapok után igazán kezd hinni kettőnkben, annál többször szólal meg bennem egy hang: nem ő az, akit keresel.

Legszívesebben a fejemet verném a falba, hagyjál már békén, fél éve teperek azért, hogy összejöjjek vele, erre mikor sikerül, én vessek véget az egésznek?? Mi van már, pasiagyam nőtt, és csak a vadászat érdekel? Soha többé nem leszek szerelmes, mert mikor már sínen van a dolog, rendszeresen bekattanok és lelépek??

Mindenesetre gyorsan át kell állítani a gondolkodásomat, mert ez így nem lesz jó. Mindig én szakítok, és mindig ugyanígy: jön a hang, én egyre többet hallgatok rá, amíg meg nem győz, hogy jobb nekem az illető nélkül, mint vele. A bökkenő, hogy eddig mindig igaza is volt: tényleg jobb volt a szakítások után.

De őt nem akarom elveszíteni. Nem érdekel, hogyan, de megkeresem a hang tulaját, és bármennyire skizofrén dolognak is tűnik, megmagyarázom neki, hogy most az egyszer hagyjon békén, és engedjen szeretni. Úgy igazán, sokáig és őszintén. Mert ezt AKAROM, és kész. Kuss legyen.

- Izgulsz?

- Hm?

- Azt kérdeztem, izgulsz-e.

- ???

- Hát a műtét miatt.

- Jaaa, egyelőre nem volt időm izgulni... És úgy be vagyok táblázva, hogy mire eszembe jutna parázni, már túl leszek rajta...

Nekem valahogy mindig egyszerre rendeződik a magánéletem és a "karrierem". Magyarul: mindig akkor kapok k.... sok munkát, amikor végre lenne kivel az estéket és hétvégéket tölteni. De ez nem jön össze, mert dolgoznom kell.

Amúgy meg persze öröm-boldogság, hogy megint (még mindig) ilyen rendben vannak a dolgok körülöttem.

------

- Boldog vagy?

- Igen, nagyon. Miért?

- Mert olyan kiegyensúlyozottnak látszol.

Akkor jó. Ha kifelé is azt mutatom, ami belül van.

- Jól nézel ki ott az ágyamon.

Mit mondhattam? Örültem. :)

Aztán reggel volt egy pillanat, amikor öntötte a kávét a bögrébe. Na, akkor majdnem beleszerettem. Azt hiszem.

"Normális embereknek tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani."

Visszaolvasva az utóbbi időszak bejegyzéseit, úgy tűnik, mintha egy kapcsolat romjain egyensúlyozva próbálnék kétségbeesetten valami működőképeset kihozni a dologból.

Pedig nem is így van.

Csak valahogy mindig akkor esik jól ide beírni, amikor panaszkodhatnékom van. Hetente olyan egyszer előfordul.

A hét további részében minden rózsaszín, és kezdem megszokni ezt a felállást. Hogy mi ketten.

Szóval amikor nem írok ide, akkor minden tökéletes és szép. És mivel viszonylag ritkán írok, az idő nagy részében boldogsáááág van.

Még mielőtt valaki sajnálni kezdene. :)

Minden kapcsolatom elején iszonyatosan szeretnék adni. Lelkes vagyok, bújós, mosolygós, ragaszkodó és alkalmazkodó. És persze boldog, mert általában a másik féltől is ugyanennyi figyelmet és odaadást kapok.

Na most, ennek a kapcsolatnak az elején is nagyon sokat akartam adni. Talán túl sokat is. Ő nem is tudja, mennyi energiát, időt fektettem kettőnkbe - sokszor fölöslegesen. Lassan észrevettem, hogy aránytalanul többet rakok bel ebbe a kapcsolatba, mint amennyit visszakapok.

Ezért most már én sem töröm magam különösebben. És így minden eddiginél érezhetőbben stagnál a kapcsolatunk.

Nem tudom, hová billentsem innen, előre vagy hátra. Fogalmam sincs, mit szeretnék - de hogy ezt tovább nem, azt biztos.

Van, hogy elkezdek beleképzelni a kapcsolataimba olyan dolgokat, amik egyébként nincsenek is.

Például kitalálom, hogy már nem érzem azt az összehangot kettőnk között, amit korábban. Jön a 16 éves korom óta ijesztő "mit keresek én itt"-érzés, elkezd pörögni az agyam, kombinálok. Gyanakszom, ha éppen nem olyan hosszan csókol meg, ha nem úgy ölel át, ha nem úgy néz rám.

Ezt legtöbbször a szakításig viszem. A rémképeim és kombinációim időtartama változó: van, hogy néhány nap alatt megszületik a döntés, van, amikor hónapokig érlelem.

A másik fél általában nem vesz észre ebből semmit. Illetve ez nem igaz: ha figyelne, észrevenné. De általában nem figyel. És ez csak olaj a tűzre.

Az én hibám? Vagy az övé?

Jobbágy Károly : Tanítás   

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
Mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret, annak hallgasd meg a szavát,
Mert könnyen lehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
Mert könnyen lehet, hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd! Öleld naponta,
Mert könnyen lehet, hogy megöleli más.
És akkor - hidd el - nem ő a hibás!

fontos vagyok neki, mint amennyire mondja, meg mutatja, mikor együtt vagyunk, akkor miért nem tesz egy kicsit ő is azért, hogy kapcsolatnak nevezhessük végre ezt a valamit köztünk?

Az nem elég, hogy amikor éppen ott vagyok mellette, akkor kimutatja, mit érez. Akkor is nyilvánvalóvá kéne tennie, hogy összetartozunk, amikor éppen nem vagyunk együtt.

Egy kapcsolatot nem lehet erre építeni.

Mindeközben megkezdtük az "ismerd meg a baráti körömet" projektet, ami nagyon jól alakul, mindkét oldalról pozitív visszajelzésekkel.

Már tényleg csak annyi kéne, hogy egy kicsit elszakadjon a korábbi életétől, illetve ne is szakadjon el - csak egy kicsit férjek bele én is.

... ölelgesd meg, és minden helyre jön. :)

(Meg zárkózz be vele egy szobába. Meg a mosdóba. Meg...)

- kérdezik a körülöttem lévők, akik látják, mit művel velem.

Ne aggódjatok, mondom mosolyogva, nincs semmiféle rózsaszín felhő, két lábbal állok a földön, és én is látom, mit csinál. Tudom, hogy nem sok nő tűrné ezt mellette.

De felkészültem erre - már ha lehetett arra felkészülni, hogy másfél hónap alatt mindössze háromszor találkoztunk a munkahelyen kívül, és hogy öt éjszakából ötöt mondott le különböző indokokkal.

De nem ígért semmit, és ezt tiszteletben tartom. Nem ígért normális kapcsolatot, nem ígérte, hogy állandóan együtt leszünk. Így nem kérhetem számon. "Majd kialakul."

Aztán egyszer majd elegem lesz abból, hogy úgy viselkedik, mint egy felelőtlen 15 éves, és mehet, amerre lát. Nem nekem fog fájni, mert én azt lerendezem magammal. Neki lesz szar.

Csak azt nem értem, hogy miért áldozott rám hónapokat az életéből, ha most nem ad esélyt a kapcsolatunknak.

"A boldogságunk mellett csendben elmegyünk." /Kovács Kati/

nőnek érezhetem magam egy kapcsolatban. Neki érdemes öltözködni, reggelente félórát tölteni a tükör előtt, a ruhámhoz illő fülbevalót választani, elviselni a harisnyát a szoknyához.

Mert észreveszi. Minden egyes találkozásunkkor megdicsér, hogy mennyire csinos vagyok. És ez jó!

Az eddigi pasijaimat nem nagyon érdekelte, mi van rajtam. Egy darabig szívóztam, szoknyát vettem meg magassarkút a randira, aztán többnyire maradt a farmer és a pulcsi, mert nekik annyira mindegy volt. És így nekem is. Pedig jó lett volna néha egy kis visszajelzés, hogy hahó, tetszel, mennyire jól áll ez a sál/blúz/csizma, milyen jól válogattad ma össze a színeket. Semmi. Ezzel együtt többnyire az irányító is én voltam a kapcsolataimban, kívülállóktól kaptam meg, hogy én vagyok a pasi, a párom a nő. Volt benne valami.

Most viszont nagyon élvezem, hogy a nőies énem került előtérbe. Hála neki. És hagyom magam irányítani is. Eleinte próbálkoztam alakítgatni a kapcsoltunkat, de rájöttem, hogy vele nem így megy. Ezért most hagyom, hadd történjen minden a lehető legspontánabb módon.

Ebbe az is belefér, hogy soha nem beszélünk meg előre semmit. Az "este gyere át hozzám" van, mikor azt jelenti, hogy este 7-kor csörög a telefon: "mégse jó, majd legközelebb". Megtanultam tolerálni. Nem is volt nehéz, pedig a türelem sose volt az erősségem. Végül is mindkettőnknek megvan a saját élete, és ez így van jól. Ha tényleg közünk van egymáshoz, előbb-utóbb összejönnek úgy a dolgok, hogy több időt legyünk együtt. Addig is örülök minden együtt töltött percnek. :)

"A sebesség mindegy, hisz az irány jó." /Túl a barátságon/

fölösleges volt attól félned, hogy ha megismerlek, majd kiábrándulok belőled, mert ahogyan most velem bánsz, az valami félelmetesen jólesik. Minden lánynak azt kívánom, hogy egyszer ennyi szeretetet és odafigyelést kapjanak valakitől, mint én tőled. 

Hihetetlenül érdekes látni, hogyan nyílsz meg előttem napról napra, és mennyire látszik a szemedben, hogy őszintén mondod, amit mondasz, és mennyire érzem minden mozdulatodon, hogy őszintén teszed, amit teszel.

És mindennél jobban szeretném, ha viszonozni tudnám mindezt. Mert megérdemled. Nagyon.