A felnövés, kezdek rájönni, nem is olyan kellemes dolog. Ezért halogattam hát mostanáig. Mert hiába vágytam rá gyerekként, hogy felnőjek, azért tudat alatt szerintem tisztában van vele mindenki, hogy jobb gyereknek lenni. 

Szerencsésnek tarthatom magam, mert az egyetlen dolgot csinálom, amihez értek. Nem mondom, hogy ezt tanultam, mert nem EZT, csak ilyesmit. Ehhez közelről és távolról kapcsolódó dolgokkal okosítottak évekig. De mindegy, mert ennek legalább értelme is van, hasznosnak is érzem, a munkámmal, azt hiszem, adhatok másoknak. És ez jó. A járulékos dolgok kevésbé. Kénytelen-kelletlen bekerültek az aktív szókincsembe a magánnyugdíjpénztár, a szerződés, az adókulcs, a tb szavak és társaik. Én, aki egy számlát nem tudok értelmezni, egy adóbevallást nem tudok elkészíteni, rákényszerülök arra, hogy ilyen dolgokkal ismerkedjek, és természetesen fel is vagyok háborodva rendesen, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy 43%-os adókulcs, és sajnos a saját bőrömön tapasztalom. 

Hát azért álljon már meg a díszes menet.

Néhány hete úgy igazán beindult a munkahelyen a szekér. Ez azt jelenti, hogy a heti 7 napból 5-öt dolgoztam, de azt úgy, hogy reggel 7-től éjjel 2-ig. Nagyrészt külső helyszínen, kisebb részt itthon. A szemem három nap után vörösen készült kifordulni hajnalonként a helyéről a sok gép előtt üléstől. Napokon keresztül nem volt időm magamra, olyan szinten, hogy kivasalni a ruhám, vagy csinálni egy szendvicset. A házunk melletti bolt reggelente még, esténként már nem volt nyitva, úgyhogy éjjel-nappaliban vásároltam kétszer annyiért, műkaját. A heti ebédmérlegem egy kínai, egy Meki. Pont.

Ezt megtetéztem egy rendes középfülgyulladással, valamint a bűntudattal és szarérzéssel, hogy a szakdolgozatom így rohadtul nem fog elkészülni, és ha igen, akkor a kukában fog landolni, és a tanárnak igaza lesz, ha visszadobja, mert TÉNYLEG nincs időm vele foglalkozni hetek óta.

A mérleg ezen serpenyőjébe tenném továbbá, hogy a lakás úgy néz ki, mint egy disznóól, mert se takarítani, se elpakolni nem volt időm egy hete, a szemetet háromfelé szortírozni szintén (így le se vittem). A ruhák 4 napja lógnak a szárítón, 5 napja nem ágyaztam be, üres energiaitaldobozok és lejárt kölcsönzési idejű könyvtári könyvek sorakoznak mindenfelé. 

Rekordokat döntök antiszociálisságból. Van, akivel hetek óta halogatom a találkozást, hónapok óta nem voltam egy jót bulizni, a szüleimmel csak telefonon érintkezem, ahogy a legtöbb barátommal is. A legtöbb meghívást kénytelen vagyok lemondani. Rokonlátogatáson utoljára két hónapja voltam, mert az összes hétvégét végigdolgoztam. A családom egyetlen velem élő tagjával papírcetliken érintkezünk - ha véletlenül mégis összefutunk (jellemzően valamikor éjjel 10 és hajnali 1 között), akkor összeveszünk azon, hogy melyikünk nem mosogatott el már megint. 

A heti 5 nap egyébként azért csak 5, mert szerencsére van egy csodálatos segítőtársam, akivel osztozunk a feladatokon. Ha ő nem lenne, hát... Azt hiszem, rövid úton megbolondulnék. És akkor a tulajdonképpeni főállásomban is heti kb. 3 napot kellene dolgoznom. A 8 napos munkahét azonban, mint tudjuk, nem létezik.

És mi van a mérleg másik serpenyőjében? Talán havi nettó 300 ezer forint? Ááááá... Álmodik a nyomor. Ennyiért mosolyogva csinálnám, sőt, be is költöznék a munkahelyre. Egyelőre azonban még csak ígéretek vannak. Hogy majd, egyszer, és a beígért összeg bajos lesz, de majd hátha. Fizetni biztos fizetnek majd, de kb. annyit, hogy azzal az erővel pecsételhetnék is valami szép napfényes irodában, kétórás ebédidővel, rövidített pénteki munkanappal. 

Szóval szép jövőkép: se hétvégék, se ünnepnapok, se nyaralások. De örüljek, mert még mindig jobb, ha időm nincs elkölteni a keresetem, mint ha egyáltalán nincs keresetem.

A baj csak az, hogy csak a fenti két lehetőség létezik. Lehet választani.

És akkor csak csendben jegyzem meg, hogy a pasizás mint olyan az utóbbi hetekben még gondolat szintjén sem jutott el a tudatomig. Ti. egy új kapcsolat kialakítása számomra eléggé idő- és energiaigényes. Nem is tudom, mikor érnék rá randizni, talán hajnali 2 és 3 között?...  Szóval ne csodálkozzon senki, hogy kevés gyerek születik.

Vagy esetleg összejövök a vágóval, és két szex között, köntösben, a pizzást várva megvágunk egy-egy anyagot. A gyereket majd megeteti a kazetta betöltései alatt, amíg én épp forgatok. Ki mondta, hogy az élet habostorta? :)

Konklúzió? Iszonyú telhetetlen vagyok. Szeretnék a szakmámban heti 5 napot fixen dolgozni, napi 8 óránál nem több időtartamban. Szeretnék NÉHA szabad hétvégéket, szabad ünnepnapokat, hosszúhétvégéket, nyáron egy hét szabit egyben. Szeretnék táppénzre menni, ha megbetegszem. Szeretnék családot, akikkel nem csak alvásidőben tudok találkozni. Szeretném felnőni látni a gyerekeimet, annyi gyerekgondozási segélyt kapni, hogy otthon maradhassak velük két évig, szeretném én vinni őket az oviba, szeretnék esténként segíteni a leckében, délutánonként eljutni a szülőire. Szeretnék annyit keresni, hogy a számlák befizetése és a rendszeres havi kiadások után jusson havonta egy mozira/színházra/vacsira, nyaranta nyaralásra, néha kirándulásra, a gyerek taníttatására, a szüleim támogatására. Szeretnék lakást és autót.

Sok kívánság? Lehet. Pedig egyébként nem. Ezek csak amolyan átlagos igények. Átlagosak lennének, csak sajnos nem itt, és nem most.