Csak nemrég láttam a "Férjhez mész, mert azt mondtam" című filmet, és egészen lenyűgözött. Abszolúte azonosulni tudtam az alapproblémával.
Elejtett félszavakból már rég összeállt az az ideális vőjelölt, akit jóanyám mellettem szeretne látni. A gond csak én vagyok, aki valahogy sose az elképzeléseinek megfelelő pasit szedek össze. Az álompasi jóanyám szemében pontosan olyan, mint amilyet a filmbéli anya szán a lányának: sikeres, szívdöglesztő, sármos, gazdag. (Szó se róla, én is ilyet szánnék a lányomnak, de csak titokban. Egy szóval sem utalgatnék erre a vágyamra.)
Szóval gyerekkoromtól kezdve belém van plántálva egy ideál, ám valahogy nem akar ez összejönni. Eddigi barátaim közt volt olyan, aki túl idős volt hozzám, volt, aki túl fiatal. Volt, aki túl gyerekes, aki túl szentimentális, aki túl bonyolult, túl egyszerű, túl kemény, meg volt olyan "semmilyen" is. Igazi "lányos anyák álma" pasival sose jártam még - bár randizni randiztam, többel is. Valahogy nem jött össze a dolog, pedig mindenki drukkolt, de a szikra csak nem érkezett meg. Jobban belegondolva, talán dacból. Néha meg is ijedek magamtól, amikor anyám szemével, szempontjai szerint kezdek keresgélni. Egyszerűen nem lehet. Neki könnyű, ő csak a külsőségeket látja, a szerelemmel nem kell törődni az anya-vő kapcsolatban. Nekem viszont fontosak az érzelmek is, naná. És nem listával járok randizni, hogy pipálgassam ki a jó tulajdonságokat. A filmben is mi történt? A sikeres építész helyett a laza zenésszel jött össze a csaj, keresztülhúzva az anyja számításait. És éltek boldogan.
Anyámnak egyébként nincs rossz ízlése, alapvetően nekem is a "jófiúk" tetszenek, akik konszolidáltak, visszafogottak, kötelességtudóak, mindemellett persze jópasik is, mindenféle értelemben. :) És aki ismer, nehezen is tudna mellettem elképzelni egy "rosszfiút".
Éppen ezért állok tanácstalanul a jelenlegi helyzetem előtt. Elkezdett érdekelni valaki, akit a legnagyobb jóindulattal sem neveznék "jófiúnak". De abszolút vállalhatóan "rossz", tehát nem egy lázadó anarchistát, vagy IHB-bulin szocializálódott egyént kell elképzelni, még csak nem is olyat, aki falja a nőket. Persze NAGYON különbözünk egymástól, de jópár hetes ismeretség után egyre inkább motoszkál a fejemben: mi lenne, ha?... Persze, erre a motoszkára ő is rásegít azzal, hogy minden jel szerint én is érdeklem őt. Hoppá.
Jelenleg két utat látok magam előtt.
1. Hagyjuk a francba az egészet, mert egy jó barátságot nem érdemes tönkretenni. Maradnak a kétértelmű utalások, az ugratások, a bókok, az együtt töltött heti 10-12 óra, de semmi több.
2. Egyik heves vitánk közben egymásnak ugrunk, és elvesszük a másiktól, amire szükségünk van. Szívózunk még néhány hétig, esetleg hónapig, de aztán belátjuk, hogy igazából nem a másikat keressük. Rövid távon mennyország, rózsaszín felhő, hosszú távon kellemetlen összezártság.
What to do? Vagyok annyira őrült, hogy annyira beleélem magam a dolgokba, hogy hagyom megtörténni a második verziót. Veszélyes ez a tavasz, veszélyes a pasihiány, és veszélyes ő. Lehet, az ösztöneimre kéne hallgatnom. Pillanatnyi boldogságra koncentrálni a jövő tudatos építése helyett. Nem hiszem, hogy kalandoznom kellene ennyi idősen, bár visszagondolva, önfeledten boldog legutóbb 17-18 évesen voltam, amikor a pasizás csak játék volt, felelősség és kötöttség nélkül, és baromira élveztük. Mostanában én minden fiúban férjjelöltet látok, meg a gyerekeim apját. Gááááz. Úgy érzem, kiéltem már magam, és mégis, jó volna kicsit még kamasznak lenni. Nesze neked felnőttkor. :) És nesze neked, anyám ideális vőjelöltje.
Magamat ismerve, hagyni fogom magam. De vajon megéri?