Áá meg áááá meg ááááááá.
Milyen komoly már, hogy huszonévesen is úgy tudok örülni egy induló kapcsolatnak, mint egy kiskamasz. Konkrétan tele vigyor az arcomon, és szómenés a legközelebbieknek az én nagy boldogságomról.
Pedig még nem is történt semmi, csak végre beszéltünk kettőnkről, amit amúgy saját bevallása szerint soha nem szokott, meg én is utálom, de valahogy most ő elkezdte, én meg örülök neki, hogy legalább ezzel is előrébb vagyunk.
A tényálladék röviden annyi, hogy ugyanattól fél, mint én: annyira különbözőek vagyunk, hogy nem biztos, hogy működne. Elvileg ő a lazább, mégis én javasoltam: nyugi, és ne félj már ennyire. És ha ki sem próbáljuk, honnan tudjuk meg, működne-e? :)
Mikor először találkoztunk, baromira nem úgy néztem rá, mint potenciális barátjelöltre. Most meg konkrétan nem tudok addig továbblépni a magánéletemben, amíg vele nem történik végre valami - akár csak egyéjszakás, bár a jelek szerint ő komolyabbat akar tőlem. Én meg nem is tudom. Azt mondogatom, komoly kapcsolatot keresek, most mégis habozás nélkül ugranék bele egy olyanba, amitől nem várok sokat, csak pillanatnyi fellángolásom csillapítását. De ahogy ő is mondta: ha most nem lépünk egyet előre, lehet, egész életünkben bánni fogjuk.
Jaj de nyálas voltam.
