Gondolkodtam azon, megszülessen-e ez a bejegyzés, de eddig is elég őszinte voltam itt, így semmi értelme nem lenne nem leírni, ami éppen most foglalkoztat.
Úgy néz ki a dolog, hogy amit az elmúlt kb. fél évben minden másnál jobban akartam, konkrétan összejönni vele, az sikerült. Semmi és senki nem érdekelt annyira ez idő alatt, mint ezt a kitűzött célt elérni. Úgy éreztem, ha nem sikerül, vége mindennek. Szerintem nem volt még pasi, akit ennyire akartam volna. Mindenben alkalmazkodtam, rengeteget taktikáztam, vártam és szenvedtem, de összejött a dolog. És így 3 hónap után mondhatom, hogy nemcsak elvileg járunk, hanem gyakorlatilag is.
Viszont. Minél biztosabb vagyok abban, hogy ő végre, így hónapok után igazán kezd hinni kettőnkben, annál többször szólal meg bennem egy hang: nem ő az, akit keresel.
Legszívesebben a fejemet verném a falba, hagyjál már békén, fél éve teperek azért, hogy összejöjjek vele, erre mikor sikerül, én vessek véget az egésznek?? Mi van már, pasiagyam nőtt, és csak a vadászat érdekel? Soha többé nem leszek szerelmes, mert mikor már sínen van a dolog, rendszeresen bekattanok és lelépek??
Mindenesetre gyorsan át kell állítani a gondolkodásomat, mert ez így nem lesz jó. Mindig én szakítok, és mindig ugyanígy: jön a hang, én egyre többet hallgatok rá, amíg meg nem győz, hogy jobb nekem az illető nélkül, mint vele. A bökkenő, hogy eddig mindig igaza is volt: tényleg jobb volt a szakítások után.
De őt nem akarom elveszíteni. Nem érdekel, hogyan, de megkeresem a hang tulaját, és bármennyire skizofrén dolognak is tűnik, megmagyarázom neki, hogy most az egyszer hagyjon békén, és engedjen szeretni. Úgy igazán, sokáig és őszintén. Mert ezt AKAROM, és kész. Kuss legyen.
