Na, ne szenvedj már annyira látványosan. Két napja nincs is lázad, mi az a kis torokfájás meg köhögés, ez nem lehet indok arra, hogy ne készülj. Na jó, majd holnap, elég arra három nap is. De most aztán már tényleg! Jó, még nézd meg a déli híradót. Jó film kezdődik a hármason, de akkor este tovább fent maradni! Végre, lekerültek a jegyzetek a polcról. Két nap múlva államvizsga, és még mindig nem nyitottad ki a szakdolgozatot?! Na, fusd át. Remek. Bírálatra reagálni. Már este van, inkább majd holnap. Már megint fél nap elment azzal, hogy megpróbáltad magad rávenni a tanulásra. Na végre, kinyílt a könyv is. Ugye, hogy rögtön két olyan dolgot is találsz, amiket beleírhattál volna a szakdogába anno! Feljegyzed, hogy a megfelelő pillanatban ügyesen elsüthesd. Még el kellene olvasni a dolgozatot, de már késő van, hajmosás, kosztümvasalás, táska bepakolása. Szakdolgozat gondosan odakészítve az ágy mellé, reggel egy órával korábban kelsz, hogy átfuthasd. Csodálkozol, meglepően nyugodt vagy. Álomba röhögöd magad a stand up comedy-n, majd felriadsz 5-kor, és halálos nyugodtan konstatálod, hogy még egy egész órát aludhatsz. 6-kor Lady Gagára pattan ki a szemed, most valahogy nem vagy vevő rá, hangerő zéró. Sötét van, zuhog az eső. Szuper. Hirtelen beléd hasít: de hiszen ma van az államvizsgám! Várod a hasból elinduló izgalmat, de semmi. Fura. A szakdolgozat álmosan pihen melletted. A telefon ébresztőjét gondolkodás nélkül állítod át 7-re, majd 7-kor fél 8-ra. Félálomban hallod, ahogy tesód elmegy, kislattyogsz a hűtőhöz, rajta cetli, sok sikert. Vigyor, meghatódás. Már fent van a nadrágkosztüm, kijelölt időpontban indulás, affene, otthon maradt a müzliszelet, mindegy. Még mindig kellemes nyugodtság uralkodik rajtad, sőt, elkezded várni a vizsgát. Legszívesebben kiabálnál, hahó, emberek, itt kopogok az utcán, látjátok, álamvizsgázni megyek! Az esernyőd kifordul a szélben, a cipőd sáros, egy autó lecsap, de szerencsére csak éppenhogy. Figyeled az embereket, egyre több az öltönyös, kosztümös arc. Jé, ez pipázik, milyen cuki, tuti odatart, ahová te... Ja, nem is, talán a Pázmányra inkább. Utoljára nézel szembe az egyetem ajtajával az államvizsga előtt. Mikor legközelebb kijössz rajta, már túl leszel a vizsgán. Ázott, izzadt, lihegő verébként érkezel a tett színhelyére, konstatálod, hogy már megint túlbuzgó vagy, mert sehol senki. Vizsgaelnök megjelenik, arcszíned fehérre vált, még csak én vagyok itt, de biztos jönnek még többen is, nem baj, nekem úgyis fel kell mennem a dékánhoz, üzenem a többieknek is, hogy csúszni fogunk. Emberi, kétségtelenül emberi az elnök, kő legördül, vársz. Befutnak a többiek, nahát te itt, de jó, hogy látlak, mesélj. Ugye te se készültél?? Köhögőroham, próbálod diszkréten kezelni, nem múlik, vécében szétfolyt sminket igazítasz. Vörös szemek, mintha bőgtél volna, szuper. Hátha megsajnálnak. 40 perc után elnök befut, sokember terembe bevonul, hé, ez kezd komoly lenni. Nem baj, utolsónak vagy kiírva, még rengeteg időd van. Órák. Lassan előveszed a jegyzeteid. Szólítják az elsőt, aki nem is az első. Hoppá, variáltak a sorrenden! Második lettél, egyszerre örülsz és rémülsz halálra, órák helyett perceid vannak hátra, rendszerezed a gondolataidat. Meg a papírjaidat. Végre te jössz. Bemész, a hosszú asztal egyik fele tele van emberekkel, olyan sokan vannak, nem is tudod hirtelen megszámolni őket, és mind rád kíváncsi, micsoda népszerűség. Remegő kézzel teszed le a táskád, és szétteregeted a papírjaidat (tanár úr kérem, én készültem). Előre elnézést kérsz az esetleges köhögőrohamokért, erre mindenki pattan, hozzanak-e vizet, cukorkákat nyújtanak feléd ismeretlen kezek, hangulatoldás kipipálva. A bíráló tündérarcú, rokonszenves, jóindulatú nő, azonnal tudod, ő az, akibe beleszeretnél, ha férfi lennél. Nagy lendülettel kezdesz bele, hogy bíráld a bírálatot, jé, nem is kell a vázlatocska, megy ez magától is. Egyre jobban belemelegedsz, érvelsz, magyarázol, saját feltett kérdéseidre válaszolsz. Jé, ezek bólogatnak, tetszik nekik. Még nem hagyod, hogy közbeszóljanak. Elkanyarodsz a bírálattól, szubjektíven közelítesz a témádhoz, miért tetszett, mi volt a legérdekesebb a kutatásban, mik a legfontosabb konzekvenciák. Kérdést kapsz, höh, ez könnyű, külön alfejezetben elemezted a problémát. Nosztalgiázik a fél bizottság, a másik fele a szakdolgozatodat adja kézről kézre. Bólogatnak, mosolyognak. Egyre többen kérdeznek. Azt se tudod, hova nézz, mindenki a témádra kíváncsi, mindenki RÁD kíváncsi! Már nem akarsz elbújni, már nem akarsz kimenekülni, beszélni akarsz arról, ami igazán érdekel, átadni, érdeklődést fenntartani. Elnök sokadszor néz körbe, van-e még kérdés, még mindig van. Széles mosollyal az arcodon válaszolsz. Vége, köszönjük. Csodálkozol, ennyi volt? Még mesélnél, mondanád, de ők már pakolják az indexeket, készülnek a következő felelőre. Felállsz, kifelé menet elmondod még, melyik volt a kedvenced az elemzett előadások közül, melyiket érdemes feltétlenül megnézni... Kezed a kilincsen, újra a folyosón vagy. Úristen, vége. Mi volt, hogy volt, mesélj már, te meg csak állsz és vigyorogsz. Hát hogyan is lehetne elmesélni életed egyik legjobb vizsgaélményét? Nyílik az ajtó, kilép az egyik bizottsági tag, és megkérdezi, hol lehet pontosan megnézni az adott előadást, mert bent többeket is érdekel. Vigyorogsz, fel sem fogod, mi van, felkeltetted az érdeklődését azoknak a nagyembereknek ott bent. Most már mesélsz, nyugtatod a várakozókat, küldenéd már az sms-eket, de még nem, nincs meg a jegy. Végre, mehetnek az sms-ek, érkeznek a hívások, jó volt, szuper volt, el sem hiszed, hogy vége. Kedvenc munkatárstól is telefon, hé, már végeztem is, elvállalom a délutánt, tényleg nem baj, simán odaérek. Örülsz a többiekkel, aztán mész, szaladsz, mert várnak. Fel sem fogod, mekkora dolog ez, az államvizsgáról rohanni egyenesen a munkahelyre. Ülsz a buszon, és kerülget a bőgés, diszkréten orrfújásba fojtod, ne mondják, biztos azért sír a kosztümös, mert megbukott a vizsgán. Mosolyogsz a könnyeken át, ugyanúgy mész dolgozni, ahogyan már hónapok óta, most mégis valahogy más minden.