Hát ez nagyon jó.
Összejövünk, néhány nap múlva úgy érzem, behúzza a féket, erre telefonon előadom neki a hisztis p.csát, aki követelőzik, számon kér, mert a pasija nem hívja minden nap kétszer, csak egyszer, és különben is, mintha én (a hisztis p.csa) jobban akarnám ezt az egészet, meg egyáltalán.
Találkozunk, megbeszéljük, hogy majd kialakulnak a dolgok. Még mindig ő a visszafogottabb, én a rámenősebb. Azt mondja, nem akar semmi komolyat egyelőre, aztán olyan csókkal búcsúzik, hogy kiszédülök az autójából... De ott lebeg a szemem előtt: ne éljem bele magam semmibe, még mindig nem.
Hív, de sose kettőnkről beszélünk. Hív megint, majd megint, majd hirtelen úgy dönt, túl rámenős, és megvárja, amíg én hívom. Nekem erről persze elfelejt szólni.
Nem hívjuk egymást napokig, részemről már-már lezárom a dolgot, ennyi volt, nem keres, nem hiányzom neki. Másfél hétig bírja, kifakad, mint én a múltkor (lásd: hisztis p.csa), hogy most mi van, miért nem hívtam fel, pedig arra várt végig, hogy én keressem, érdekel-e engem még, mi lesz velünk.
Nem egyszerű. De élvezem. :)))))))))))