Zöld dió

mondhatnám, hiszen amennyire boldog vagyok az egyik pillanatban, a másikban annyira magányos és elveszett. Teljesen indokolatlan, hiszen egyre nyilvánvalóbb, mennyire fontos vagyok neki - de talán pont ez ijeszt meg.

Ő biztosan önmagamért szeret, de én nem tudom, őt magát kedvelem-e, vagy a tényt, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzám. Nagyon-nagyon félek attól, hogy az utóbbi áll fönt. Még nem tudok semmit, még nagyon az elején vagyunk, de nem egy kapcsolatomnál jött már a fájdalmas döbbenet, hogy tulajdonképpen a szerelembe vagyok szerelmes, nem az adott srácba.

Amúgy szédületes tempóval haladunk még mindig... Most abból áll a kapcsolatunk, hogy a munkaidőből lopott 10-20 percekben élünk magánéletet. Gyakorlatilag 0-24-ben munka van most, amikor meg mindent leszervezek, hogy végre egy egész éjszakát kettesben legyünk, valamelyikünk beteg lesz. Valaki nagyon nem szeret minket odafönt.

... az ilyen üzenetekért érdemes volt ennyit várni. Bárhogy is alakul ez a kapcsolat. Ha holnap reggel véget ér, akkor is megérte, az ilyen pillanatok miatt.

- Nem akarsz szerelmes lenni?

- Már voltam szerelmes. Fájdalmas, értelmetlen és túl van értékelve.

- Kivéve, amikor nem.

/The Vampire Diaries/

Egyszerű biliárdpartinak indult.

Négyesrandi lett belőle.

Hajnali fél 4-kor mentek haza. Mi meg maradtunk a barátnőmmel, és álomba vigyorogtuk magunkat. :)

------------------------

- Képzeld el, hogy nagyon vágysz egy kocsira. Aztán mikor sikerül megvenned, beülsz a volán mögé, mész vele egy kicsit, és már valahogy nem is tetszik annyira. Nem azt kaptad tőle, mint amire számítottál. Elképzelted? Na, te vagy a sofőr, én meg az autó.

Tiszta hülye.

Az még ment, hogy a munkatársam a haverom lett. Az már nehezebb, hogy ugyanő kapott egy harmadik minősítést is - miután összejöttünk. Most a három szerepünk között ugrálunk, többé-kevésbé sikeresen.

Féltem, hogy miattam nem megy majd a közös munka. Én is meglepődtem, mennyire nem okozott különösebb nehézséget ott ülni mellette, és csak a munkára koncentrálni.

Ő úgy volt vele, hogy mi sem egyszerűbb: a munkahelyen munkatársak vagyunk, és kész. Aha.

(én) - Hééé, nem arról volt szó, hogy munkatársak vagyunk?

(ő) - Jól van na, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megállni...

Az meg direkt jó, bujkálni a munkatársak elől: a lopott puszik meg csókok a legizgisebbek. :)

----------

Megbeszéltük megint, mennyire nem illünk össze. Azután:

- Milyen érdekes, te vagy az első lány, akinél nem zavar, ha hozzáér a hasamhoz.

... Milyen érdekes, hogy ő az első fiú, akinél tényleg szédülök, ha megcsókol.

Hát ez nagyon jó.

Összejövünk, néhány nap múlva úgy érzem, behúzza a féket, erre telefonon előadom neki a hisztis p.csát, aki követelőzik, számon kér, mert a pasija nem hívja minden nap kétszer, csak egyszer, és különben is, mintha én (a hisztis p.csa) jobban akarnám ezt az egészet, meg egyáltalán.

Találkozunk, megbeszéljük, hogy majd kialakulnak a dolgok. Még mindig ő a visszafogottabb, én a rámenősebb. Azt mondja, nem akar semmi komolyat egyelőre, aztán olyan csókkal búcsúzik, hogy kiszédülök az autójából... De ott lebeg a szemem előtt: ne éljem bele magam semmibe, még mindig nem.

Hív, de sose kettőnkről beszélünk. Hív megint, majd megint, majd hirtelen úgy dönt, túl rámenős, és megvárja, amíg én hívom. Nekem erről persze elfelejt szólni.

Nem hívjuk egymást napokig, részemről már-már lezárom a dolgot, ennyi volt, nem keres, nem hiányzom neki. Másfél hétig bírja, kifakad, mint én a múltkor (lásd: hisztis p.csa), hogy most mi van, miért nem hívtam fel, pedig arra várt végig, hogy én keressem, érdekel-e engem még, mi lesz velünk.

Nem egyszerű. De élvezem. :)))))))))))

Már megint bekattantam, és menekülök, csak nem tudom, honnan, ki és mi elől.

Ez nálam úgy néz ki, hogy nincs kedvem otthon lenni. Ilyenkor betelepszem a munkahelyre, és egyszemélyes bulit tartok.

Aztán van, amikor megjelenik valaki az éjszaka közepén. Beszélgetni.

Van, amikor nem. Ilyenkor 30y-t, meg Quimbyt hallgatok. És k-ra jól érzem magam. De tényleg.

----

Nekem olyan kevés
Elég volna belőled
Nekem tényleg nem kell
Belőled az egész
De te nem tudod nem adni
Nekem az egészet
Úgyhogy elvesztem az egészet ezért.

Olyan volt, mintha mindketten az elmúlt hónapokat akartuk volna egyetlen éjszaka alatt bepótolni. Úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni, és úgy csókolt, mintha attól félne, utoljára teheti meg.

Olyan éjszaka volt, amit örökre megőriz az ember, amiből mindenkinek kívánok legalább egyet az életben: amikor nem kell gondolkodni, amikor csak úgy megtörténnek a dolgok, és ami után úgy ébredsz, hogy szebb lett a világ.

Utána már nem ilyen egyszerű. Félelem, vajon megbánta-e? Kétkedés, aggodalom, várakozás. Aztán a nagy beszélgetés az augusztusi hőségben, a fűben ücsörögve. Hogyan tovább? Nem akarja folytatni, mert tisztel. Nem akar hülyíteni. Fél, ha jobban megismerem, kiábrándulok belőle. Nem enged közel magához, nem akarja, hogy csalódjak benne. Önmagától félt engem.

Nevetek. Ugyan milyen sötét titkaid lehetnek, ami nem lányoknak való? - Nem sötétek, csak úgy összességében. Az életvitelem. Te különleges lány vagy. - Ugyanolyan vagyok, b..., mint a többiek. - Nem, és te nem érdemelsz meg engem. - Hülye vagy.

Mondja, nem szabad, hagyjuk abba, közben ő fogja meg a kezem, ő simogat, ő csókol, én meg egyre inkább elveszek. Hogyan is vághatnánk el azt a valamit ilyen hirtelen, ami olyan erősen vibrál köztünk hónapok óta? Hogy lennénk arra képesek, hogy miközben össze vagyunk zárva heti több napot, nem érünk egymáshoz, mikor két percet nem bírunk ki enélkül? Hogy dönthet a hideg fej ott, ahol a szív egészen mást mond??

Olyan, mint egy valóra vált tündérmese, ami a boldog befejezés előtti pillanatban ér véget. Ha itt megállunk, veszélyes űr marad, amit lehet, majd akkor akarunk betölteni, amikor már egyikünknek sem aktuális... Tudom, tapasztaltam. Kösz, még egyszer nem követem el ezt a hibát. Inkább most történjen meg, aminek kettőnk között kell.

Hogy én mit? Bármit. Ha idő kell neki, adok. Ha napokig nem hív fel, majd utána rögtön látni akar, megyek. Ha hajnali kettőkor kel fel mellőlem, szó nélkül elengedem. Kihasznál? Nem. Mert nincs rózsaszín felhő, és nem vagyok naiv kiskamasz - de amíg jobb nekem vele, mint nélküle, addig szeretnék vele lenni. Ilyen egyszerű.

Meg hát szüksége van az ember lányának olyan éjszakákra, amik után füligvigyorral szedi a lábát az utcán, mire megállítja egy szimpatikus öregúr:
- Itt jön velem szemben a szépség!
- ???
- Mondom, itt jön velem szemben a szépség! Piros szoknyában, egyik kezében laptop, a vállán kistáska... Tudja, mit írna erről József Attila? Valami nagyon szépet...

... Ebben biztos vagyok. :)

Milyen már egyszerre lenni a a mennyországban és a pokolban....

Milyen már összejönni végre azzal, akire hónapok óta vársz, és közben végigasszisztálni, hogy a szüleid szétmennek...

"A mennyország a pokol kapujánál van." /Assisi Szent Ferenc/

Annyira szembetűnő, hogyan izolálódik egyre inkább a társadalmunk. Az emberek egész egyszerűen félnek egymástól, mert mire felnőnek, elültetnek bennük egy csomó előítéletet, mígnem azon veszik észre magukat, hogy magányosan, vagy kis mikroközösségekben érzik csak jól - értsd: biztonságban - magukat.

Mikor kicsi voltam, a legfontosabb szabály az volt: senkinek se nyissak ajtót. 12 éves voltam, és a nagybátyám jött meglátogatni - illetve jött volna, mert nem engedtem be. Hazament, felhívott, hogy ő járt itt, visszajön, nyissak ajtót. Akkor jutott eszembe először, hogy mégis micsoda hülye szabály ez, hogy a saját rokonomat se engedhetem be, ha egyedül vagyok otthon.

Nyaraltunk, az egész szálláson csak a mi társaságunk volt. Szüleim: milyen jó, hogy csak mi vagyunk itt, és nem kell senkivel osztozkodni az ebédlőn! (WTF?!)

A Velencei-tónál szüleim helyet keresnek a pokrócoknak: ne oda menjünk, ott nagyon sokan vannak. Én: MINDENHOL sokan vannak. Bemegyünk a vízbe, anyám: ússzunk arra, ott nincs senki! Én: ??? (Kb. hárman úszkáltak körülöttünk, mind jó 10-20 méterrel arrébb.)

De nemcsak az én szüleim ilyen antiszocok. Olyan szinten divat most agyonaggódni és agyonfélni a dolgokat, hogy az elképesztő. A szülők steril környezetben, biocuccok között nevelik a gyerekeket, sikítófrászt kapnak, ha a picurhoz egy néni vagy bácsi hozzászól (biztos pedofil), ha a játszótársa hozzáér (biztos elkapja a náthát/tetvet tőle), vagy ha egy nagyobb gyerek megkörnyékezi (biztos cigány, és megüti vagy kirabolja). Olyan szintű idegenkedés épül be így a gyerekbe, hogy felnőttként is inkább bizalmatlan lesz, mint közvetlen. És az nem jó. Mert nem attól ember az ember, hogy hazamegy, magára zárja az ajtót, és leül a gép elé, hanem attól, hogy közösségbe jár, hogy társadalmi életet él, ismerkedik. És ha folyton csak retteg, körbebástyázza magát fizikai és lelki értelemben, akkor öregkorában megnézheti magát.

Én a strandon simán ott hagyom a pénzem a letakart hátizsákban. Mindig az ufóktól féltem a sötét utcán, soha nem a degenerált erőszaktevőktől. És nem számolom meg a visszajárót a boltban forintra pontosan. Mert bízom az emberekben. Sokan mondták már, hogy nem kéne, mert így könnyen kihasználhatnak, de egyelőre több hasznom volt eddig a bizalomból, mint hátrányom.

Találtam a neten egy frappáns megfogalmazást, emiatt íródott ez a poszt is, érdemes rajta elgondolkodni:

"Ha így halad a nevelés, a gyermekeitek egyedül ülnek majd a páncélozott autóikban a magas kerítés mögött, és épp így válnak azokká a szörnyekké, akiktől meg akarjátok védeni őket."

"Mondanám, hogy elviszlek vacsorázni, de nem tudok olyan helyet, ahol ott lehet utána maradni mosogatni."

"Mondanám, hogy elviszlek moziba, de nálam nem sok ember utálja jobban a mozit."

Annyira meggyőzően hív el randira, nem??

Most már nemcsak villanyunk nincs a fürdőszobában, hanem vizünk se a konyhában, és tévénk se a nappaliban.

A villanykérdés elhúzódik, visszavittem a boltba kicserélni az izzókat, de ott se kipróbálni nem tudták (milyen szaküzlet az ilyen), se kicserélni, mert pont elfogyott ez a fajta. Legalább a pénzt visszaadták. De ezzel a villanykérdés nincs megoldva.

Reggelre elárasztotta a víz a konyhánkat. A fal a mosogató alatt átázva, konyhabútor átvizesedve. Kisebb sikítófrász után lemondtam a délelőtti programom, riasztottam felmenőmet, aki  - szintén lemondva délelőtti melóját - jött és szerelt. Alkatrész kell, beszerzés alatt, addig nincs víz, bár valahogy kibírjuk, hogy egy darabig nem mosogatunk, vagyis nem a konyhában.

A tévénk másfél napig nem működött egyáltalán, most jön az adás, de eléggé csíkosan. Elvileg nem a tévével van a baj, úgyhogy várakozó álláspont. (Felvetődhetne a kérdés, miért nem telefonálgatok a szolgáltatónak, de egyrészt erre sajnálom a pénzt, másrészt nem is baj, ha tartok egy kis tévészünetet.)

Hogy egy lakásban mindig elromlik valami... És ez csak 49 négyzetméter, mi lenne velem egy kertes házban?!

Kieg. (2010. 08. 05.) Az ágyam kihúzós része az előbb úgy döntött, csavarostul kijön a helyéről. Végül is, a nomád élethez a földön alvás is hozzátartozik...

Kieg. (2010. 08. 05., egy órával később) Egy csavarhúzókészlet és két fűrész hathatós segítségének köszönhetően kééééész az ágy. :)

hogy a pasik általában még ma is örömmel felvállalják a kezdeményezést. DE CSAK AZUTÁN, hogy a nő elcsábította őket.

Hm. Akkor végül is a nő kezdeményez, nem?? Értsd: egyértelműen a pasi tudtára adja, hogy tetszik neki, és többet akar tőle. A pasinak nyert ügye van, nem tévedhet, hiszen zöld utat és biztatást kapott - milyen kényelmes helyzet.

Ezek szerint az a csaj, aki nem öltözködik kihívóan, nem bámul szexin a pasi szemébe, és nem búg kétértelmű megjegyzéseket a fülébe, ne is számítson arra, hogy közeledni fognak hozzá?

Én azt mondom, ne a csaj csábítson. A pasi hódítson. Na.

Kiégett a lámpa a fürdőszobában. Ez olyan félévente szokott előfordulni. Gondoltam, ezúttal megoldom férfi nélkül - ha esetleg tartósan pasimentesen alakulna az életem, nem árt, ha ilyesmihez is értek.

Létránk nincs, a szék alacsonynak bizonyult, behúzkodtam hát az íróasztalomat a fürdőbe. A régi izzókat addig cibáltam, míg ki nem jöttek a foglalatból, majd elballagtam a szaküzletbe, hogy "ilyet kérek, kettőt". Eddig sima ügy.

Délután kezdődtek a gondok, mikor megpróbáltam az új szerzeményeket beüzemelni. Két égő, mindkettőnek két oldala van. Felmásztam, beraktam a helyükre, lemásztam, felkapcsoltam, semmi. Felmásztam, kicseréltem, lemásztam, felkapcsoltam, semmi. Felmásztam, elforgattam, lemásztam, felkapcsoltam, semmi. Kombinatorikából béna voltam mindig, ezért biztos, ami biztos, kétszer próbáltam végig módszeresen az összes variációt - csúfos kudarccal. Egyáltalán nem akartak égni.

Elegem lett, íróasztalt visszahúzkodtam a szobába, állólámpát feltettem a mosógép tetejére, hangulatvilágítás megoldva a fürdőben.

Ma délután elég erősnek éreztem magam egy második próbálkozáshoz.

Ezúttal az íróasztal helyett a mosógépet cibáltam a lámpa alá (hahá). Forgatás, mászkálás, semmi. Megelégeltem, variálni kezdtem a régi és az új égőket: egy új, egy régi, különböző irányba forgatva, lemászás, felmászás - teljes kudarc.

Ájj, mondom, berakom a régi égőket együtt. És láss csodát: működtek!! Felkapcs, lekapcs, szuper.

Örömtánc a mosógép tetején, biztosan csak érintkezési hiba volt...

Mosógép alatt felmosok, visszatolom, állólámpát visszaviszem a szobába - ebben a pillanatban az égők kialszanak a fürdőben.

Ma már nem fogok újabb kísérletbe.

Azt mondja, milyen nehéz nekik (vagyis a pasiknak), hogy mi (nők) elvárjuk, hogy ők kezdeményezzenek. Valahogy nem tudtam sajnálni... :)

Nem egyszer voltam már kezdeményező egy kapcsolatban, konkrétan akkor, amikor nem tudtam már kivárni a srác tökölését, és adtam egy, a jelzésértékűnél komolyabb löketet a dolgok folyásának. Nem vagyok büszke rá, de nem volt más választásom. Ó, ha pasi lennék, nagyon élvezném a helyzetet, hogy elvarázsolhatom a csajokat, és nem kell várni, csak várni...

Igazság szerint mindenhol azt látom, hogy a csajok ma már ráugranak a pasikra, azok meg élvezik, hogy a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, minden az ölükbe hull (szó szerint is). Elkényelmesedtek, nem tudnak és nem is akarnak hódítani. Úgy vannak vele, minek strapálják magukat, a nők úgyis kiszámíthatatlanok, sose jó nekik semmi, inkább kivárják, hogy a csaj hódítsa meg őket...

Na, ha jelen esetben én lennék a pasi, lehet, már régesrégen egy pár lennénk, sőt, lehet, már a szakításon is túl lennénk... Ami nem valami vidám perspektíva, de mindenképpen jobb, mint a mostani helyzet - mert akkor legalább tovább tudnék lépni rajta.

Ja, amúgy megvolt az első randi, amit ki tudja, mikor követ a második, már megint nem rajtam múlnak a dolgok... Tényleg nincs semmi elvárásom, és nem is rohanok sehová, egy kapcsolatban amúgy is az indulás a legkedvesebb és legromantikusabb, amikor még nem tudod, meddig mehetsz el, mire mit reagál a másik. Ennél jobban már nem tudok, és nem is akarok pozitív jelzéseket küldözgetni neki, bátorítottam már eleget, most rajta a sor. Én nem vagyok semmi jónak elrontója. :)

Mennyire hangzik hitelesen egy 27 éves srác szájából, hogy nem kezd bele egy kalandba, mert már komoly kapcsolatot akar?

Mennyire gáz, hogy én 24 évesen (talán) csak egy kalandot akarok tőle?

Hogy érjem el? :D

Jobban belegondolva, nem is annyira ritka eset, hogy "beszélgetéssel" induljon egy kapcsolatom. Nem is nagyon tudok most olyan esetről, hogy úgy hirtelen, mondjuk csókkal indult volna, mint a filmekben. Mindig ment a komoly beszélgetés, mi legyen, elkezdjük-e vagy ne, mi lesz, ha szakítunk stb. Életem legromantikusabb csókja (folyópart, napfelkelte, teljes magány) előtt is jött az engedélykérés, én meg belül ordítottam: ezt nem kell megkérdezniiiiiiii, csináld máááááár.

Nem tudom, ennyire félelmetes vagyok? Vagy ennyire bonyolult, hogy rajtam ennyit kell filózni? Vagy ennyire komoly, akit nem lehet csak úgy megcsókolni vagy elhívni valahová a NAGY BESZÉLGETÉS nélkül??

Na, szóval reménykedtem, hogy legalább most úgy indul, hogy a legváratlanabb pillanatban rálök a kanapéra, aztán hajrá... Mert belőle ki is néztem volna. De ő se merte.

Hetek óta mindketten egyértelműen vágyunk arra, hogy egymás közelében legyünk. Ez tegnap fajult odáig, hogy 7 órán keresztül, amíg együtt dolgoztunk, szinte végig fizikai kontaktusban voltunk. (Kívülálló szerelmespárnak nézhetett volna minket. Nézett is: tök ismeretlen nő jött oda az udvaron - ahol pedig moderáltuk magunkat -, mikor M. egy pillanatra bement: párod így meg úgy... :D)

Mikor nem látott senki, percekig fogtuk egymás kezét, anélkül, hogy tudatosult volna bennünk, mit csinálunk: jó volt, és kész. Ő ült, én álltam mellette, percekig simogatta a lábam. Masszíroztam, provokáltam, csikiztem, amíg fel nem pattant, jól megkergetett, lefogott, puszilgatott. Feküdtem hanyatt a KANAPÉN, mellém ült, simogatott, gondoltam na, most, most tutira nem lehet már tovább húzni, még löknie sem kell, itt fekszem előtte, de neeeeeeeem. Elkezdett BESZÉLNI. Annyira meglepődtem, hogy némán hallgattam, kikerekedett szemmel, mert ha valakitől, hát tőle igazán nem vártam a magasröptű fejtegetést egy kapcsolatindítás előtt. Mondta, utál erről beszélni, és nem is szokott, inkább a tettek embere, de én MÁS vagyok. Jelképesen a fejemet vertem a falba, miért vagyok ennyire más, miben vagyok más, hogy még ő is megtorpan. Erre mindig az a pasik válasza, hogy nem akartak csak úgy leteperni, mint más lányokat, akiknél csak kalandot keresnek. MIÉRT? Egy komoly kapcsolat nem indulhat spontán csókkal, vagy mi?? Komolyan mondom, mintha ő lenne a bölcsész, nem én, mit kell ezen ennyit filózgatni... Kismonológja után lazára vettem a figurát: ha nem ismerjük meg jobban egymást, honnan tudjuk meg, működne-e? És mi van akkor, ha szakítunk, összedől a világ? Felnőttek vagyunk, tudjuk már kezelni az ilyen helyzeteket. NA.

Kíváncsi leszek.

Áá meg áááá meg ááááááá.

Milyen komoly már, hogy huszonévesen is úgy tudok örülni egy induló kapcsolatnak, mint egy kiskamasz. Konkrétan tele vigyor az arcomon, és szómenés a legközelebbieknek az én nagy boldogságomról.

Pedig még nem is történt semmi, csak végre beszéltünk kettőnkről, amit amúgy saját bevallása szerint soha nem szokott, meg én is utálom, de valahogy most ő elkezdte, én meg örülök neki, hogy legalább ezzel is előrébb vagyunk.

A tényálladék röviden annyi, hogy ugyanattól fél, mint én: annyira különbözőek vagyunk, hogy nem biztos, hogy működne. Elvileg ő a lazább, mégis én javasoltam: nyugi, és ne félj már ennyire. És ha ki sem próbáljuk, honnan tudjuk meg, működne-e? :)

Mikor először találkoztunk, baromira nem úgy néztem rá, mint potenciális barátjelöltre. Most meg konkrétan nem tudok addig továbblépni a magánéletemben, amíg vele nem történik végre valami - akár csak egyéjszakás, bár a jelek szerint ő komolyabbat akar tőlem. Én meg nem is tudom. Azt mondogatom, komoly kapcsolatot keresek, most mégis habozás nélkül ugranék bele egy olyanba, amitől nem várok sokat, csak pillanatnyi fellángolásom csillapítását. De ahogy ő is mondta: ha most nem lépünk egyet előre, lehet, egész életünkben bánni fogjuk.

Jaj de nyálas voltam.

Tegnap egész nap dolgoztam, és közben sok szép élményben volt részem. Fel is jegyzem őket gyorsan, nehogy feledésbe merüljenek.

1. Ülök a buszon, felszáll két 17 év körüli gyerek. Egyik a másiknak: "Mondom az exemnek, kocsi van a picsád alád ragadva, vagy mi a geci? Hát menjen már a kurva anyjába, a faszt." (Az idézet szó szerinti, felírtam.)

2. A Jahn Ferenc Kórházzal szemben egy hatalmas irodaház van. Rajta a felirat: Temetkezési Iroda. (Végül is, ne kelljen sokat keresgélni a hozzátartozóknak.)

3. Létezik olyan zenekar, hogy Piás nővérkék, és van olyan számuk, hogy Köcsög a főnököm. Továbbmegyek: van olyan közönség, aki ezerrel bulizik rá. (Mi jobbnak láttuk, ha továbbállunk.)

:)

Gondolkodom egy ideje, hogyan lehetne jól összefoglalni, mennyire helyén érzem most a dolgokat. És nemcsak azért, mert a legjobb (= legkezdetibb) szakaszában vagyok egy alakulóban lévő kapcsolatnak, nemcsak azért, mert ennél jobb munkahelyet most kívánni sem tudnék magamnak, nemcsak azért, mert nyár van. Hanem mert csodálatos emberek vesznek körül, ha akarom, gyerek vagyok, és visítva locsolom félliteres palackból a másikat a 35 fokos hőségben, ha pedig akarom, felnőtt, hiszen minden jel szerint végre el tudom magam tartani, és ez mérhetetlen szabadságot jelent. Szóval ha holnap elütne egy autó, és meghalnék, akkor is azt mondhatnám, hogy ne sajnáljon engem senki, mert teljes életet éltem. Kerek a kis világom.

Ha valakit szeretek, sokszor lepem meg apró dolgokkal, leggyakrabban kiteszek a laptopjára háttérként egy rajzot vagy üzenetet, titokban.

Aztán, mikor a saját kedvességem jön velem szembe, anélkül, hogy a másik tudná, én pontosan ezzel szoktam meglepni azt, akit szeretek, akkor jön egy döbb.

Most egy darabig biztosan nem változtatom meg a háttérképemet. :)

Na, ne szenvedj már annyira látványosan. Két napja nincs is lázad, mi az a kis torokfájás meg köhögés, ez nem lehet indok arra, hogy ne készülj. Na jó, majd holnap, elég arra három nap is. De most aztán már tényleg! Jó, még nézd meg a déli híradót. Jó film kezdődik a hármason, de akkor este tovább fent maradni! Végre, lekerültek a jegyzetek a polcról. Két nap múlva államvizsga, és még mindig nem nyitottad ki a szakdolgozatot?! Na, fusd át. Remek. Bírálatra reagálni. Már este van, inkább majd holnap. Már megint fél nap elment azzal, hogy megpróbáltad magad rávenni a tanulásra. Na végre, kinyílt a könyv is. Ugye, hogy rögtön két olyan dolgot is találsz, amiket beleírhattál volna a szakdogába anno! Feljegyzed, hogy a megfelelő pillanatban ügyesen elsüthesd. Még el kellene olvasni a dolgozatot, de már késő van, hajmosás, kosztümvasalás, táska bepakolása. Szakdolgozat gondosan odakészítve az ágy mellé, reggel egy órával korábban kelsz, hogy átfuthasd. Csodálkozol, meglepően nyugodt vagy. Álomba röhögöd magad a stand up comedy-n, majd felriadsz 5-kor, és halálos nyugodtan konstatálod, hogy még egy egész órát aludhatsz. 6-kor Lady Gagára pattan ki a szemed, most valahogy nem vagy vevő rá, hangerő zéró. Sötét van, zuhog az eső. Szuper. Hirtelen beléd hasít: de hiszen ma van az államvizsgám! Várod a hasból elinduló izgalmat, de semmi. Fura. A szakdolgozat álmosan pihen melletted. A telefon ébresztőjét gondolkodás nélkül állítod át 7-re, majd 7-kor fél 8-ra. Félálomban hallod, ahogy tesód elmegy, kislattyogsz a hűtőhöz, rajta cetli, sok sikert. Vigyor, meghatódás. Már fent van a nadrágkosztüm, kijelölt időpontban indulás, affene, otthon maradt a müzliszelet, mindegy. Még mindig kellemes nyugodtság uralkodik rajtad, sőt, elkezded várni a vizsgát. Legszívesebben kiabálnál, hahó, emberek, itt kopogok az utcán, látjátok, álamvizsgázni megyek! Az esernyőd kifordul a szélben, a cipőd sáros, egy autó lecsap, de szerencsére csak éppenhogy. Figyeled az embereket, egyre több az öltönyös, kosztümös arc. Jé, ez pipázik, milyen cuki, tuti odatart, ahová te... Ja, nem is, talán a Pázmányra inkább. Utoljára nézel szembe az egyetem ajtajával az államvizsga előtt. Mikor legközelebb kijössz rajta, már túl leszel a vizsgán. Ázott, izzadt, lihegő verébként érkezel a tett színhelyére, konstatálod, hogy már megint túlbuzgó vagy, mert sehol senki. Vizsgaelnök megjelenik, arcszíned fehérre vált, még csak én vagyok itt, de biztos jönnek még többen is, nem baj, nekem úgyis fel kell mennem a dékánhoz, üzenem a többieknek is, hogy csúszni fogunk. Emberi, kétségtelenül emberi az elnök, kő legördül, vársz. Befutnak a többiek, nahát te itt, de jó, hogy látlak, mesélj. Ugye te se készültél?? Köhögőroham, próbálod diszkréten kezelni, nem múlik, vécében szétfolyt sminket igazítasz. Vörös szemek, mintha bőgtél volna, szuper. Hátha megsajnálnak. 40 perc után elnök befut, sokember terembe bevonul, hé, ez kezd komoly lenni. Nem baj, utolsónak vagy kiírva, még rengeteg időd van. Órák. Lassan előveszed a jegyzeteid. Szólítják az elsőt, aki nem is az első. Hoppá, variáltak a sorrenden! Második lettél, egyszerre örülsz és rémülsz halálra, órák helyett perceid vannak hátra, rendszerezed a gondolataidat. Meg a papírjaidat. Végre te jössz. Bemész, a hosszú asztal egyik fele tele van emberekkel, olyan sokan vannak, nem is tudod hirtelen megszámolni őket, és mind rád kíváncsi, micsoda népszerűség. Remegő kézzel teszed le a táskád, és szétteregeted a papírjaidat (tanár úr kérem, én készültem). Előre elnézést kérsz az esetleges köhögőrohamokért, erre mindenki pattan, hozzanak-e vizet, cukorkákat nyújtanak feléd ismeretlen kezek, hangulatoldás kipipálva. A bíráló tündérarcú, rokonszenves, jóindulatú nő, azonnal tudod, ő az, akibe beleszeretnél, ha férfi lennél. Nagy lendülettel kezdesz bele, hogy bíráld a bírálatot, jé, nem is kell a vázlatocska, megy ez magától is. Egyre jobban belemelegedsz, érvelsz, magyarázol, saját feltett kérdéseidre válaszolsz. Jé, ezek bólogatnak, tetszik nekik. Még nem hagyod, hogy közbeszóljanak. Elkanyarodsz a bírálattól, szubjektíven közelítesz a témádhoz, miért tetszett, mi volt a legérdekesebb a kutatásban, mik a legfontosabb konzekvenciák. Kérdést kapsz, höh, ez könnyű, külön alfejezetben elemezted a problémát. Nosztalgiázik a fél bizottság, a másik fele a szakdolgozatodat adja kézről kézre. Bólogatnak, mosolyognak. Egyre többen kérdeznek. Azt se tudod, hova nézz, mindenki a témádra kíváncsi, mindenki RÁD kíváncsi! Már nem akarsz elbújni, már nem akarsz kimenekülni, beszélni akarsz arról, ami igazán érdekel, átadni, érdeklődést fenntartani. Elnök sokadszor néz körbe, van-e még kérdés, még mindig van. Széles mosollyal az arcodon válaszolsz. Vége, köszönjük. Csodálkozol, ennyi volt? Még mesélnél, mondanád, de ők már pakolják az indexeket, készülnek a következő felelőre. Felállsz, kifelé menet elmondod még, melyik volt a kedvenced az elemzett előadások közül, melyiket érdemes feltétlenül megnézni... Kezed a kilincsen, újra a folyosón vagy. Úristen, vége. Mi volt, hogy volt, mesélj már, te meg csak állsz és vigyorogsz. Hát hogyan is lehetne elmesélni életed egyik legjobb vizsgaélményét? Nyílik az ajtó, kilép az egyik bizottsági tag, és megkérdezi, hol lehet pontosan megnézni az adott előadást, mert bent többeket is érdekel. Vigyorogsz, fel sem fogod, mi van, felkeltetted az érdeklődését azoknak a nagyembereknek ott bent. Most már mesélsz, nyugtatod a várakozókat, küldenéd már az sms-eket, de még nem, nincs meg a jegy. Végre, mehetnek az sms-ek, érkeznek a hívások, jó volt, szuper volt, el sem hiszed, hogy vége. Kedvenc munkatárstól is telefon, hé, már végeztem is, elvállalom a délutánt, tényleg nem baj, simán odaérek. Örülsz a többiekkel, aztán mész, szaladsz, mert várnak. Fel sem fogod, mekkora dolog ez, az államvizsgáról rohanni egyenesen a munkahelyre. Ülsz a buszon, és kerülget a bőgés, diszkréten orrfújásba fojtod, ne mondják, biztos azért sír a kosztümös, mert megbukott a vizsgán. Mosolyogsz a könnyeken át, ugyanúgy mész dolgozni, ahogyan már hónapok óta, most mégis valahogy más minden.

szerintem annyit jelent, hogy tudatosan élni és felelősséggel dönteni minden fontos kérdésben.

Na most ebbe nagyon nem fér bele az, hogy már megint kezdek beleesni egy olyan verembe, amibe nem akartam.

Úgyse ő lesz a férjem, szinte semmi közös nincs bennünk, mégis olyan szinten megszédített, hogy nem ismerek magamra.

Leszállt a rózsaszín köd, én pedig inkább egy kicsit még nem akarok felnőtt lenni.

tegnap, mert kifizettünk egy csomó pénzt egy előadásra, amitől nem azt kaptam, amit vártam. Kezdjük ott, hogy telenyomták plakátokkal a várost, és én pechemre pont egy televíziós interjút is elcsíptem - ez elég volt, hogy jegyet vegyek az előadásra. Diploma előtt, Madách. Óriási tömeg, telt ház, stimmt, végül is előkelő színházban vagyunk, itt ez megszokott.

A színházat ismerve zenés előadást vártam, persze jegyvásárlás előtt -tudatos színházfogyasztóként - azért utánanéztem, miről is van szó. Kiderült, a darab ugyan nagyszínpados, de prózai, és kevés szereplős. Hajaj, nagy vállalkozás, nagyon zseniális darabnak kell lennie, ha ezt így bevállalták. A film Oscar-díjas, Grammy-díjas, többszörös Golden Globe díjas, nagy baj nem lehet. De lett. Elhiszem, hogy jó a film (főleg Dustin Hoffmannal), de a színpadi változat valami borzalom. Profin fel lehetett volna húzni rá egy musicalvázat, akár közepes zenével, már akkor is élvezhetőbb lett volna a történet. Nem mondom, hogy unatkoztam, mert végig feszülten figyelve vártam, mikor jön már a beígért "nagy durranás", a csavar, a csattanó... Aztán hoppon maradtam. Kaptam egy semmitmondó bohózatot, amiben talán egy poén volt, amin nevettem - de biztos én vagyok rosszul összerakva, mert körülöttem elég sokan hahotáztak. Nekem valahogy az puszta szenzációhajhászás, hogy a főszereplő srác legalább 10-szer átöltözik az előadás alatt, a nyílt színen. Az meg régen rossz, ha egy darabba olyan kliséket kell tenni, mint pl., hogy az egyik szereplő túlcukrozza a kávét, a másik meg beleiszik, ha-ha-ha. Biztos mostanában túl sok komoly darabot néztem, de ez akkor is szánalmas.

A szereplők rendben voltak, kivéve a fiatal csajt játszó lányt, aki übergáz színésznő szerintem. Elvileg beleszeret a főszereplő srác - rohadtul nem értettem a motivációját, mégis miért szeret bele ebbe a semmilyen csajba, és számomra itt vérzett el véglegesen az előadás. Az egy dolog, hogy egy tehetségtelen színésznő próbált eljátszani egy semmilyen csajt, rosszul, ezt még lenyeltem volna. De hogy a helyes főszereplő srác az egyik pillanatban a dögös, szexistennő anyucit szereti, aztán hirtelen átpártol a komplexusos lányához, aki bőg, nyávog, ráadásul kövér - elég erős művészi eszközökkel kellett volna érzékeltetni, hogy elhiggyem. Baromira nem sikerült eljátszani, hiteltelenné vált az egész - de nem színészi, rendezői hiba volt. Nagy hiba. Másik rendezővel, kisszínpadon, a viszonyokat kiélezve, üres poénkodások helyett az érzelmi feszültségre felépítve, bohózat helyett kemény drámává érlelve a darabot nagy mű születhetett volna.

És örültem volna, ha Nagy-Kálózy (aki egyébként szuperül játszott) nem szív el minimum másfél doboz cigit az előadás 2 órás időtartama alatt, mert olyan füstös lett a ruhánk és a hajunk, mintha legalábbis partizni lettünk volna, nem színházban. (Ha előre szólnak, hogy gyárkéményt játszik a főszereplőnő az előadásban, meggondolom, veszek-e jegyet.)

Rohadtul idegesít, hogy milliós bevétele lehet a színháznak egy-egy ilyen estén, egy ILYEN előadással. Más, profi, komoly művészi értékű előadások meg mennek félházzal, mert nincs pénz reklámra.

Na. :)

"Azt mondja, most él csak igazán. Én ezt nem értem, hogy lehet nem igazán élni?"

Ez idézet egy nagyon szép darabból. Sok minden benne van.