Zöld dió

vagyis videojournalism. Annak is az online változata.

Lassan körvonalazódik bennem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni.

a külsőségek. Valahogy nincs zsigeri érzékem az olyanhoz, hogy legújabb divat, lakberendezés, sminktrendek. Ez amúgy már gyerekkorban kitűnik, pl. egy barátnőm már 10 évesen is képes volt fél órát késni egy fagyizásról, mert a haját csinálta, meg a topjai között válogatott, én meg magamra húzkodtam valamit, ami épp tiszta volt, és már csapódott is a kertkapu. Éppen ezért nem is lett az életem része a tükör előtt sminkelés, reggeli hajbeszárítgatás, vasalgatás, cipőpucolás. Ha reggel gyűrött a cucc, amit fel akartam venni, választok mást, ha koszos a kinézett cipő, felkapom a másikat. DE: soha nem szoktam elkésni. Így vagyok és maradok farmeres-sportcipős (mert abban szaladni tudós) leánka. 

Persze néha rámjön egy kis stílusváltási láz, most is éppen ilyen korszakomat élem. A szekrényembe egy hónapon belül körülbelül a nyolcadik színes blúzt és a hatodik szoknyát szuszakolom be. A sportcipőm mellé magassarkú csinicipő költözött. De hiába. Továbbra is egyszerűbb felkapni a farmert...

Mert én már nem fogok megváltozni. És szájtátva figyelem, hogyan képes valaki egy esküvő előtt 80 (!) ruhát végigpróbálni, több héten keresztül kiegészítőket keresgélni és hajpróbára járni. Semmi baj azzal, ha valakinek fél évig az a legnagyobb gondja, hogy az esküvői torta tetején lévő marcipánfigura női tagjának milyen színű a szeme. Csak nem tudom átérezni a problémát. :D Hiába vagyok egyébként maximalista, a külsőségekkel kapcsolatban valahogy hiányzik belőlem ez az igény. Észreveszem, ha valami stílusos, ízléses, kétségtelen. De hogy én magam hónapokig mászkáljak például bútorboltokba, míg kiválasztom a tökéletes éjjeliszekrényt, vagy ruhaszalonokba, amíg meglelem álmaim menyecskeruháját, na az elképzelhetetlen. Az esküvőm is majd olyan lesz, amilyen. A ruha úgyis csak pár órát lesz rajtam, úgyse veszek fel magassarkú cipőt, lesz húsleves és jó zene, na meg jó társaság - nekem ennyi elég. Ha valakinek nem tetszik, majd nem jön el. :) 

ennyi az ÓRAdíja a 4-as metró kommunikációs tanácsadójának. Miért ennyi? És egyáltalán mit dolgozik havi 120 órán keresztül, évek óta? Mire kap havi több mint 2 millát?? Hát menjen a ....................

És az a többezer ember is, aki havi 500-ért mereszti a se..ét valamelyik zsíros közalkalmazotti állásban nulla hasznos munkával, az is mind menjen a.................

Komolyan mondom, mi van már ebben az országban. Van, aki lazul és lapít, mert hülye lenne szólni, hogy hahó, irreálisan sokat keresek. A többiek meggebednek a munkában, jó esetben kézhez kapva havi 100-at. A maradéknak pedig nincs munkája.

Hát gratulálok.

Somethin’ in your eyes, makes me wanna lose myself
Makes me wanna lose myself, in your arms
There’s somethin’ in your voice, makes my heart beat fast
Hope this feeling lasts, the rest of my life

Ha megkérdezik tőlem, mi az, amit tanultam az egyetemen, egyből rávágom: megtanultam pro és kontra gondolkodni és érvelni. Hamar felismertem ugyanis, hogy jobb, ha nem a saját véleményemet hangoztatom az órákon - bár látszólag ezt várták el tőlem. Az első (és egyben utolsó) kettest iszonyú igazságtalanságként éltem meg; máig hiszem és tudom, hogy nekem volt igazam, de attól fogva szép csendben stratégiát váltottam. Rövid helyzetfelmérés után mindig azt mondtam és írtam, amit a tanár hallani akart. Rendkívül vicces sikertörténetemnek tartom azt a kb. 12 oldalas házidolgozatomat, amelyben részletesen, tanulmányszerűen ecseteltem egy, az enyémmel homlokegyenest ellenkező véleményt - sajátomként. Külön dicséretet kaptam rá, és ha úgy vesszük, megérdemeltem: azt az ötöst a tanár a szépen kifejtett véleményemre adta, de valójában egy jól álcázott hazugságot díjazott. Én pedig valóban büszke voltam magamra, nem azért, mert átvágtam a tanárt, aki abban a hiszemben élt, hogy sikerült az ő világnézetét belecsepegtetnie a fejembe, hanem azért, mert megfeleltem az egyetem követelményrendszerének - elvégre 5-öst kaptam.

Így elég jó eredményekkel sikerült végigvinni az 5 évet, és most, kilépve a munkaerőpiacra, vicces módon kezdem ugyanazt megtapasztalni, amit az egyetemen. Konkrétan: ha nem akarsz balhét, mindenkinek mondd azt, amit hallani akar. Add el saját véleményedként a neki tetsző érvelést, és nyert ügyed van. Az erkölcsiség kérdésén hamar túl lehet lépni, ha az állásodról van szó. Na nem valami simlis ügyekre kell gondolni, konkrétan ez a munkám. Legálisan jópofizok egyik nap az egyik oldallal, másik nap a másikkal. Egyszer az egyik fejével gondolkodom és írok, máskor a másikkal. Elkötelezett vagyok valamelyik irányba? Nem. Kiegyensúlyozott vagyok? Igen. Ezáltal semleges is vagyok? Igen. :)

Szóval az egyetem elérte a célját: felkészített a való életre, mert a pro és kontra agyműködésre remekül megtanított. És ezt köszönöm neki, mert ez egy olyan tudás, vagy inkább tapasztalat, amit tényleg hasznosítani tudok a mindennapokban. Szemrebbenés nélkül váltok, és egyelőre úgy tűnik, hibátlanul. Mind a két oldal képviselői azt hiszik néhány találkozás után, hogy én lennék a leghűségesebb pártkatona, ha belépnék hozzájuk. :)

Mindennek bizonyítéka egy 3 napos munkát igénylő kicsiny kampányfilm, amit énrám bíztak, énrám, aki pedig a másik pártra fogok szavazni jövő vasárnap. :) De dologra fel, azt a bizonyos színű sálamat visszarakom a szekrénybe, és előveszem a másik színűt, hogy az illúzió teljes legyen.

Én, kérem, csak a munkámat végzem.

Csak nemrég láttam a "Férjhez mész, mert azt mondtam" című filmet, és egészen lenyűgözött. Abszolúte azonosulni tudtam az alapproblémával.

Elejtett félszavakból már rég összeállt az az ideális vőjelölt, akit jóanyám mellettem szeretne látni. A gond csak én vagyok, aki valahogy sose az elképzeléseinek megfelelő pasit szedek össze. Az álompasi jóanyám szemében pontosan olyan, mint amilyet a filmbéli anya szán a lányának: sikeres, szívdöglesztő, sármos, gazdag. (Szó se róla, én is ilyet szánnék a lányomnak, de csak titokban. Egy szóval sem utalgatnék erre a vágyamra.) 

Szóval gyerekkoromtól kezdve belém van plántálva egy ideál, ám valahogy nem akar ez összejönni. Eddigi barátaim közt volt olyan, aki túl idős volt hozzám, volt, aki túl fiatal. Volt, aki túl gyerekes, aki túl szentimentális, aki túl bonyolult, túl egyszerű, túl kemény, meg volt olyan "semmilyen" is. Igazi "lányos anyák álma" pasival sose jártam még - bár randizni randiztam, többel is. Valahogy nem jött össze a dolog, pedig mindenki drukkolt, de a szikra csak nem érkezett meg. Jobban belegondolva, talán dacból. Néha meg is ijedek magamtól, amikor anyám szemével, szempontjai szerint kezdek keresgélni. Egyszerűen nem lehet. Neki könnyű, ő csak a külsőségeket látja, a szerelemmel nem kell törődni az anya-vő kapcsolatban. Nekem viszont fontosak az érzelmek is, naná. És nem listával járok randizni, hogy pipálgassam ki a jó tulajdonságokat. A filmben is mi történt? A sikeres építész helyett a laza zenésszel jött össze a csaj, keresztülhúzva az anyja számításait. És éltek boldogan.

Anyámnak egyébként nincs rossz ízlése, alapvetően nekem is a "jófiúk" tetszenek, akik konszolidáltak, visszafogottak, kötelességtudóak, mindemellett persze jópasik is, mindenféle értelemben. :) És aki ismer, nehezen is tudna mellettem elképzelni egy "rosszfiút".

Éppen ezért állok tanácstalanul a jelenlegi helyzetem előtt. Elkezdett érdekelni valaki, akit a legnagyobb jóindulattal sem neveznék "jófiúnak". De abszolút vállalhatóan "rossz", tehát nem egy lázadó anarchistát, vagy IHB-bulin szocializálódott egyént kell elképzelni, még csak nem is olyat, aki falja a nőket. Persze NAGYON különbözünk egymástól, de jópár hetes ismeretség után egyre inkább motoszkál a fejemben: mi lenne, ha?... Persze, erre a motoszkára ő is rásegít azzal, hogy minden jel szerint én is érdeklem őt. Hoppá.

Jelenleg két utat látok magam előtt.

1. Hagyjuk a francba az egészet, mert egy jó barátságot nem érdemes tönkretenni. Maradnak a kétértelmű utalások, az ugratások, a bókok, az együtt töltött heti 10-12 óra, de semmi több.

2. Egyik heves vitánk közben egymásnak ugrunk, és elvesszük a másiktól, amire szükségünk van. Szívózunk még néhány hétig, esetleg hónapig, de aztán belátjuk, hogy igazából nem a másikat keressük. Rövid távon mennyország, rózsaszín felhő, hosszú távon kellemetlen összezártság.

What to do? Vagyok annyira őrült, hogy annyira beleélem magam a dolgokba, hogy hagyom megtörténni a második verziót. Veszélyes ez a tavasz, veszélyes a pasihiány, és veszélyes ő. Lehet, az ösztöneimre kéne hallgatnom. Pillanatnyi boldogságra koncentrálni a jövő tudatos építése helyett. Nem hiszem, hogy kalandoznom kellene ennyi idősen, bár visszagondolva, önfeledten boldog legutóbb 17-18 évesen voltam, amikor a pasizás csak játék volt, felelősség és kötöttség nélkül, és baromira élveztük. Mostanában én minden fiúban férjjelöltet látok, meg a gyerekeim apját. Gááááz. Úgy érzem, kiéltem már magam, és mégis, jó volna kicsit még kamasznak lenni. Nesze neked felnőttkor. :) És nesze neked, anyám ideális vőjelöltje.

Magamat ismerve, hagyni fogom magam. De vajon megéri?

Én nem tudom, hogy van az, hogy ami a memóriát illeti, valahogy mindig alulmaradtam a volt pasijaimmal szemben.

Kivétel nélkül tisztában voltak a fontosabb dátumokkal. Úgy mint: első találkozás, első kézfogás, első csók, első együttalvás, első szex... Emlegették a hónapfordulókat, tudták, fél évvel korábban melyik mozifilmet hol és pontosan mikor néztük meg, hányadikán hová utaztunk, pontosan hány napja járunk. Én ebben baromi rossz vagyok.

Nem tudom napra pontosan, mikor csókolóztam először, de még a hónapot sem. Az első szex 2003 nyarán volt, ennyi. :) Höhö, ezek után talán nem meglepő, hogy valahogy nem vettem a fáradságot, és nem is éreztem fontosnak, hogy minden pasimnál minden dátumot megjegyezzek, amit "meg szoktak jegyezni". Sírba vittek az olyan kérdéseikkel, hogy "ugye tudod, milyen nap van ma?!" Mondom, hatodika (tizedike, huszadika, tetszés szerint behellyettesíthető). "Igen, éééés? Az tudod, mit jelent!" Hát nem, soha nem tudtam. És láttam az arcukon a csodálkozást, majd később a csalódást, hogy én ennyire nem vagyok képes számon tartani a "fontos napokat".

Hát, sorry. Valami agybeteg módon el tudom darálni az összes októberi névnapot egymás után, sorrendben, de fogalmam sincs, a tágabb családom (nagynénik, nagybácsik, unokatesók, nagyszülők) mikor ünneplik a szüli- vagy névnapjukat. Tudok 60 percnyi Petőfi-verset kívülről, de ha agyonütnek, se tudom megmondani, mikor szakítottam legutóbb, vagy hány hónapig jártam a legutóbbi exemmel.

És nagyon idegesített eddig mindenki, aki számon kérte ezt a fajta feledékenységemet. Mintegy parancsszóra tudok kitörölni érzéseket, gondolatokat, pillanatokat, emlékeket, szavakat, pillantásokat, hangsúlyokat, mozdulatokat az agyamból - a volt kapcsolataim mint valami nagyon távoli dolgok élnek bennem. Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. Mert egyszerűen nem hiányzik nekem az, hogy mindenhonnan a múlt emlékei ugorjanak rám, valamelyik exem arca villanjon elém egy helyszín/hang/kép hallatán vagy láttán. Nincs rájuk szükségem. Nem én alakítottam így, legalábbis nem tudatosan. Totál idegen lenne számomra még az is, akivel pár hónapja még ágyba bújtam. Mert már nincs közöm hozzá. Úgy őrzöm a titkait, amelyeket anno rám bízott, hogy kitöröltem őket az agyamból. Egyszerűen ő csak egy név már a múltamból, semmi több. Nem hang, nem illat, mozdulat, helyszín, esemény.

És főleg nem dátum.

- Mennyi a tanári fizetésed, apukám?

Mondtam, hogy hatezer.

- Na, itt akkor holnaptól tizenkétezer forintot kapsz, apukám.

Így lettem újságíró.

/Bächer Iván/

A felnövés, kezdek rájönni, nem is olyan kellemes dolog. Ezért halogattam hát mostanáig. Mert hiába vágytam rá gyerekként, hogy felnőjek, azért tudat alatt szerintem tisztában van vele mindenki, hogy jobb gyereknek lenni. 

Szerencsésnek tarthatom magam, mert az egyetlen dolgot csinálom, amihez értek. Nem mondom, hogy ezt tanultam, mert nem EZT, csak ilyesmit. Ehhez közelről és távolról kapcsolódó dolgokkal okosítottak évekig. De mindegy, mert ennek legalább értelme is van, hasznosnak is érzem, a munkámmal, azt hiszem, adhatok másoknak. És ez jó. A járulékos dolgok kevésbé. Kénytelen-kelletlen bekerültek az aktív szókincsembe a magánnyugdíjpénztár, a szerződés, az adókulcs, a tb szavak és társaik. Én, aki egy számlát nem tudok értelmezni, egy adóbevallást nem tudok elkészíteni, rákényszerülök arra, hogy ilyen dolgokkal ismerkedjek, és természetesen fel is vagyok háborodva rendesen, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy 43%-os adókulcs, és sajnos a saját bőrömön tapasztalom. 

Hát azért álljon már meg a díszes menet.

Néhány hete úgy igazán beindult a munkahelyen a szekér. Ez azt jelenti, hogy a heti 7 napból 5-öt dolgoztam, de azt úgy, hogy reggel 7-től éjjel 2-ig. Nagyrészt külső helyszínen, kisebb részt itthon. A szemem három nap után vörösen készült kifordulni hajnalonként a helyéről a sok gép előtt üléstől. Napokon keresztül nem volt időm magamra, olyan szinten, hogy kivasalni a ruhám, vagy csinálni egy szendvicset. A házunk melletti bolt reggelente még, esténként már nem volt nyitva, úgyhogy éjjel-nappaliban vásároltam kétszer annyiért, műkaját. A heti ebédmérlegem egy kínai, egy Meki. Pont.

Ezt megtetéztem egy rendes középfülgyulladással, valamint a bűntudattal és szarérzéssel, hogy a szakdolgozatom így rohadtul nem fog elkészülni, és ha igen, akkor a kukában fog landolni, és a tanárnak igaza lesz, ha visszadobja, mert TÉNYLEG nincs időm vele foglalkozni hetek óta.

A mérleg ezen serpenyőjébe tenném továbbá, hogy a lakás úgy néz ki, mint egy disznóól, mert se takarítani, se elpakolni nem volt időm egy hete, a szemetet háromfelé szortírozni szintén (így le se vittem). A ruhák 4 napja lógnak a szárítón, 5 napja nem ágyaztam be, üres energiaitaldobozok és lejárt kölcsönzési idejű könyvtári könyvek sorakoznak mindenfelé. 

Rekordokat döntök antiszociálisságból. Van, akivel hetek óta halogatom a találkozást, hónapok óta nem voltam egy jót bulizni, a szüleimmel csak telefonon érintkezem, ahogy a legtöbb barátommal is. A legtöbb meghívást kénytelen vagyok lemondani. Rokonlátogatáson utoljára két hónapja voltam, mert az összes hétvégét végigdolgoztam. A családom egyetlen velem élő tagjával papírcetliken érintkezünk - ha véletlenül mégis összefutunk (jellemzően valamikor éjjel 10 és hajnali 1 között), akkor összeveszünk azon, hogy melyikünk nem mosogatott el már megint. 

A heti 5 nap egyébként azért csak 5, mert szerencsére van egy csodálatos segítőtársam, akivel osztozunk a feladatokon. Ha ő nem lenne, hát... Azt hiszem, rövid úton megbolondulnék. És akkor a tulajdonképpeni főállásomban is heti kb. 3 napot kellene dolgoznom. A 8 napos munkahét azonban, mint tudjuk, nem létezik.

És mi van a mérleg másik serpenyőjében? Talán havi nettó 300 ezer forint? Ááááá... Álmodik a nyomor. Ennyiért mosolyogva csinálnám, sőt, be is költöznék a munkahelyre. Egyelőre azonban még csak ígéretek vannak. Hogy majd, egyszer, és a beígért összeg bajos lesz, de majd hátha. Fizetni biztos fizetnek majd, de kb. annyit, hogy azzal az erővel pecsételhetnék is valami szép napfényes irodában, kétórás ebédidővel, rövidített pénteki munkanappal. 

Szóval szép jövőkép: se hétvégék, se ünnepnapok, se nyaralások. De örüljek, mert még mindig jobb, ha időm nincs elkölteni a keresetem, mint ha egyáltalán nincs keresetem.

A baj csak az, hogy csak a fenti két lehetőség létezik. Lehet választani.

És akkor csak csendben jegyzem meg, hogy a pasizás mint olyan az utóbbi hetekben még gondolat szintjén sem jutott el a tudatomig. Ti. egy új kapcsolat kialakítása számomra eléggé idő- és energiaigényes. Nem is tudom, mikor érnék rá randizni, talán hajnali 2 és 3 között?...  Szóval ne csodálkozzon senki, hogy kevés gyerek születik.

Vagy esetleg összejövök a vágóval, és két szex között, köntösben, a pizzást várva megvágunk egy-egy anyagot. A gyereket majd megeteti a kazetta betöltései alatt, amíg én épp forgatok. Ki mondta, hogy az élet habostorta? :)

Konklúzió? Iszonyú telhetetlen vagyok. Szeretnék a szakmámban heti 5 napot fixen dolgozni, napi 8 óránál nem több időtartamban. Szeretnék NÉHA szabad hétvégéket, szabad ünnepnapokat, hosszúhétvégéket, nyáron egy hét szabit egyben. Szeretnék táppénzre menni, ha megbetegszem. Szeretnék családot, akikkel nem csak alvásidőben tudok találkozni. Szeretném felnőni látni a gyerekeimet, annyi gyerekgondozási segélyt kapni, hogy otthon maradhassak velük két évig, szeretném én vinni őket az oviba, szeretnék esténként segíteni a leckében, délutánonként eljutni a szülőire. Szeretnék annyit keresni, hogy a számlák befizetése és a rendszeres havi kiadások után jusson havonta egy mozira/színházra/vacsira, nyaranta nyaralásra, néha kirándulásra, a gyerek taníttatására, a szüleim támogatására. Szeretnék lakást és autót.

Sok kívánság? Lehet. Pedig egyébként nem. Ezek csak amolyan átlagos igények. Átlagosak lennének, csak sajnos nem itt, és nem most.

Güriztem az általánosban, hogy majd egyszer jó állásom legyen.

Güriztem a gimiben, hogy majd egyszer jó állásom legyen.

Güriztem az egyetemen, hogy majd egyszer jó állásom legyen.

(A körülményekhez képest) jó állásom van, és gürizek éjjel-nappal, hétköznap-hétvégén, hogy ki ne rúgjanak.

Interjú ovisokkal. Halál. Amúgy eldumálsz velük egy órát is. Okosak, ötletesek, cserfesek. De ha meglátják a mikrofont, megnémulnak.

- Mit szólsz az új ágyakhoz?
- Nem tudom.
- Tetszik?
- (bólogat)
- Miért tetszik?
- Jól.
- És neked hogy tetszik?
- Jól.
- Mi tetszik rajta?
- Jól.
- Kényelmes?
- (bólogat)
- Mit szóltatok, mikor megtudtátok, hogy új ágyakat kaptok?
- Nem tudom.
- Milyenek voltak a régi ágyak?
- Jól.
(operatőr csendes megjegyzése: "Te, ezek szívatnak téged." Nem mondja... :))
- Ki tudja nekem elmondani, hogy mit nem szeretett a régi ágyban?
- Ééééééén!!! Én!! ÉN! ÉÉÉÉÉN!!!
- Jó, akkor tőled kérdezem. Melyik volt jobb, a régi ágy, vagy ez az új?
- Jól.
(Enyhe idegbaj tünetei jelentkeznek. Óvó nénikre nézek kétségbeesetten. Verácskát ajánlják.)
- Szia, Vera. Meg tudod nekem mondani, miért nem szerettél a régi ágyon aludni?
- Nem szerettem a régi ágyat, mert állandóan lelógott róla a lábam, amikor aludtam, nagyon kicsi volt. Ez az új ágy nagyon tetszik, mert szép, és jó nagy.

GYŐZELEEEM! :)))

Eset I.

- Öööö, ezt takarjuk le majd egy képpel, jó?
- Miért? Majd megfordítjuk az egyik szinkront.
- Úgy érted, tükrözzük?
- Öööö, hm.
- Tükrözzük a függőleges tengely mentén.
- Ja, igen. Szóval, majd azt csináljuk.
- Azt nem csinálhatod, mert nézd, ott egy felirat a háttérben.
- Jaaaa, tényleg. Észre se vettem.
(Milyen jó, hogy én igen...)

 
Eset II.

(Megyek ellenőrizni a kész anyagot.)
- Direkt vetted le az atmót a háttérből?
- ??
- Nincs a narráció alatt háttérhang.
- Ja, miért, kellene?
- Hát, igen...
- Hú... Lehet, hogy igazad van. Várj, megpróbálom... De az most sok munka... Már kitöröltem a hangsávokat...
- Jó, akkor hagyd... Majd legközelebb.

Lehet, hogy túlbuzgó vagyok? Köszi, Elek, Ernő és a többiek! :)

-------------------------

Ui.: Az már a vég, hogy könyörgök a vágónak, hogy érjen rá egész vasárnap, mert dolgozni akarok. :) A csapatmunka hátránya, hogy egyedül nem megy. A tévézés hátránya, hogy nincs hétvégéd. Az előnye: imádom. Most éppen. Még.

- nehéz a normális kapcsolat, mert az emberek egymáshoz viszonyított kapcsolata is megváltozott
- régebben ki volt jelölve a feleség
- vagy első kapcsolat, első szexből házasság
- ma már házasság lassan nincs is
- a kapcsolat a liberális nézetek szerint csak egy szerződés
- ha nemtetszik felmondom
- a család szerepe is más lett sajnos
- ott ahol nincs aki nevelje a gyereket, mert a szülők ganztag dolgoznak
- nehéz
- meg a médiából látott sztárokat keresik a fiatalok
- csak épp egy lány nem olyan "szép" mint a szétsminkelt bemondók, vagy nincsenek olyan feszes melleik, mint egy fitness címlaplánynak
- ugyanakkor mindenkinek vannak elvárásai
- és helytelenül olyat keres mindenki ami idilll
- és nincs is valójában
- persze, hogy a tökéleteset keressük, mert azt gondoljuk, én legalábbis ebben hiszek, hogy ez az egy választásunk van, és egy életünk. nekem nem opció a válás. ugyanakkor persze, hogy nincs tökéletes ember, én se vagyok az
- de miben legyenek magasak az elvárásaim, ha ebben nem, ha egyszer összekötöm vele az életem?
- így van
- na akkor ezt megbeszéltük 
 

Volt abban valami abszurd báj, amikor az orvosi rendelő mosdójában - papírt nem találván - a zsebeimben kutatva zsebkendő helyett csak egy előző nap lenyúlt BKV-logós szalvéta akadt a kezembe... Azért haboztam egy pillanatot, de tényleg csak egyet. :)

Jól jött volna egy fényképezőgép vagy kamera, például

... amikor kis töpörtyűként unokatesómékkal telefonbetyárkodtunk szilveszterkor

... amikor megkaptuk tesómmal az annyira vágyott 3 emeletes fémépítőt

... amikor 8 évesen olvasásórán végig mosolyogva szorongattuk egymás kezét a mellettem ülő kissráccal (és mikor valamiért elültették mellőlem, mindketten bőgtünk)

... amikor tesóm alvajárt, és halálra ijesztett az éjszaka közepén

... amikor 15 évesen megtanultam, hogyan tegyem be és vegyem ki a kontaktlencsét

... amikor kiszöktem tesióráról, hogy a lépcsőfordulóban a nagy gimis szerelmem nyakába ugorjak (a töritanár meg észrevett)

... amikor először voltam együtt valakivel

... amikor a gólyatáborban ingyiribingyirit ordítottunk

... amikor a Pocsolyába léptem című számra karaokeztunk

... amikor kiderült, hogy tesómnak sikerült a nyelvvizsgája

... amikor egy óra hosszáig interjúztam egy elég kényes témáról a kedvenc színészemmel

... amikor sisak nélkül motoroztam végig valakivel a Nagykörúton.

És szerencsére nagyon sok olyan emlékezetes pillanat is volt, amiről van fénykép... Jó, ha van mit megmutatni másoknak, de az is, amikor csak benned él egy emlék, kitörölhetetlenül.

Van az a mondás, hogy a lakás van értünk, és nem mi a lakásért. Stimmt.

Mit láttam én otthon? Sika-mika ezerrel, a hét minden napján. Ha anyumat le kellene rajzolnom, tuti lenne a kezében egy porszívó, de minimum egy felmosóvödör. Nem is emlékszem soha olyanra, hogy hétvégén leült volna a fotelba egy jó könyvvel a kezében. Reggel boltba szaladt, mire felkeltünk, kész volt a meleg reggeli (tojás/bundáskenyér), amíg főtt az ebéd, addig kimosott, kiteregetett, rendet rakott, megterített a 3 fogásos ebédre, ebéd után elmosogatott, felmosott (az egész házban + a 2 teraszon), port törölt, kádat suvickolt, porszívózott, plédet porolt, és ha mindennel kész volt, felsöpörte az udvart, és meglocsolta a rózsákat. Utána vacsora (szintén vmi főtt, sokszor többféle), elpakolás, vasalás, fürdések után fürdőszoba kitakarítása. Ha leckeírás közben kérdezni akartunk tőle valamit, mindig a mosógép fölé hajolva, a konyhában vagy az udvaron, teregetés közben találtuk. És nem szerettük, hogy a ház bizonyos részeit nem lehetett megközelíteni, mert "várjál már, éppen most mostam fel", vagy "ne nyisd ki a konyhaajtót, mert bejön a kajaszag".

Segítettünk mi, hogyne, de az úgy sose volt jó. Nem felejtem el, egyszer nem volt otthon, én pedig úgy gondoltam, meglepem, és elmosogatok. Langyos vízben tettem ezt, 12 éves voltam, soha nem mondta senki, hogy forró vízben mosogatunk. Hazaért, én büszkén mutattam a tiszta edényeket, de mikor megtudta, hogy nem volt kifejezetten forró a víz, elmosta újra az egészet. 13 évesen nem sikerült életem első rántottája, mert addig csak készen, a tányérban láttam olyat. Kb. 14 éves korunktól tartott minket eléggé érettnek arra, hogy a saját szobánkat kitakarítsuk (a többi helyiséget nem), attól fogva az volt a kötelező szombat délelőtti programunk.

(Egyébként is katonás volt nálunk az időbeosztás, barátnőket pl. csak szombat délután 3-től 6-ig fogadhattunk, mert előtte ebéd, utána már este van, vasárnap meg a hétfőre kell készülni. De ez másik sztori.)

Szóval ezek után nagyon nehéz volt hirtelen, 18 évesen megtanulni bevásárolni, vasalni, alapvető dolgokat megfőzni, fürdőszobát takarítani. Mosni csak 21 éves koromtól tudok, ez van.

Nem hiszem, hogy ez az az út, amit követni szeretnék. Oké, nem valami szép, mikor mindent elborít a por, de azért nem mosom végig a lakást naponta, nem készítek főtt reggelit-ebédet-vacsorát, és én bizony nem látom meg a fehér függönyön, hogy "fekete a mocsoktól". Nem mindig pakolok el magam után, ha pl. másnap is ugyanazt folytatom, és nem ágyazok be, ha tudom, hogy este későn jövök haza, és akkor már nem lesz kedvem azzal bajlódni. Nem vasalok ki minden egyes ruhadarabot, nem tisztítom meg a tükröket és nem súrolom le a csempét kétnaponta.

Tudom, hogy néhány embernek passzió, vagy misszió, hogy állandóan ragyogjon a lakás, és ők ettől boldogok. Legyenek! De ne tartsák szentségtörésnek, ha másnak nem ez a legfontosabb. És csak másfél hetente nyalják végig a szobákat. A dolgok jelenlegi állása szerint anycika 20 év múlva is hetente legalább kétszer főzni fog ránk, és extra takarítási akciókat szervez nálunk, plusz porszívóval, létrával és 3-4 flakon Domestossal felszerelkezve. Mert mi nélküle éhen halunk/nem eszünk rendesen. Mert minket itt megesz a kosz. Mert mit szólnak a vendégek, ha meglátják a rumlit...

Tesóm szavaival élve: akinek nem tetszik, az nem jön hozzánk. :D

És ha majd egyszer lesz egy csúszó-mászó gyerekem, aki mindent a szájába vesz, tuti, hogy ezerszer jobban oda fogok figyelni a tisztaságra itthon, de nem szeretném, ha erről szólna az életem.

Nagy vicc alapfokú nyelvvizsgára menni az én koromban, de most mit csináljak, valahogy mindig minden fontosabb volt eddig az életemben, mint egy második idegen nyelv... Jövő héten egy szúrós szemű bizottság előtt kellene bizonyítanom, hogy remekül ismerem kb. 20 téma alapszókincsét, elboldogulok mindenféle napi szituációban és tudok idegeneknek a múltamról, jelenemről és jövőbeli terveimről mondókázni. (Most elárulom, nekem ez utóbbival mindig is gondom volt, mert bármiről szívesen elbeszélgetek idegenekkel, kivéve magamat, és ugye nagy sajnálatomra a nyelvvizsgák bevezető feladata mindig önmagam bemutatása. Miközehozzá, hol lakom, mikor születtem, kivel élek, mit tanulok és egyáltalán... áh...)

Szóval most épp azzal telik napjaim jó része, hogy a Kezdők német nyelvkönyvéből magolok, múlt időt gyakorlok, témákat dolgozok ki, képleírok, szituációkat gyakorlok. Szerencsére van kivel. :) Viszont elég nagy gond, hogy képleírásnál és szituációnál gyakorlatilag bármilyen szóba belefuthatok, aminek nem tudom a jelentését. Így szókincsbővítéssel próbálkozom lóhalálában. Ma pl. megtanultam olyanokat, hogy mozgólépcső, meg jegyet kezelni (mert mi van, ha metrózni kell a szituban), szüret (ha épp egy őszi képet kapok), leégni és bőrrák (nyári kép esetén :D), és központi fűtés (hátha erről is faggatnak). Tesómat remekül lehet ilyenekkel idegesíteni.

- Szerinted azt a szót kell tudni, hogy alsószoknya??

- Jaj már, ilyet középfokon sem kérdeznek!

- És ha pont olyan képet kapok, hogy ott áll tök levetkőzve egy nő, aztán nem tudom, hogy van az, hogy alsószoknya?!

- Akkor megbuksz, na!!

Na, hát pont erről van szó. :) Wünsche mir viel Glück! :P

---------

Ui.: Kritikus témához érkeztem. Wie spielt man Fussball? Nem, nem és nem vagyok hajlandó betanulni a foci szereplőit, kellékeit és szabályait. 

Úgy néz ki, egy picit jobban bíznak bennem a főnökeim, mint amennyire én bízom magamban. Igazi mélyvíz ez a január, kicsi mentőövvel, amit gyakorlatnak hívnak. Úgy érzem, nem elég, még nem. Süllyedek.

Észrevétlenül sodródtam bele a szakmába, figyelgetek, tanulgatok. De a felelősséget talán még mindig nem érzem át teljesen. Ez is egy nagy kaland nekem, mint a többi gyakorlatom, pedig kezd élesedni, komolyra fordulni a dolog. Úgy érzem, még nem készültem fel rá lelkileg; nagyon-nagyon messze vagyok még attól, amit profizmusnak hívnak. Akkor meg miért is kapok lehetőséget arra, hogy élesben bizonyítsak? És ha nem bírok el a feladattal? Ha kudarcot vallok? Igaz, nem dől össze a világ (ha hibázok is, szerencsére nem hal meg és nem adósodik el senki), és még azt se nevezném tragédiának, ha kirúgnának, de túlzottan maximalista vagyok, és egy-egy hibámon napokig rágódom. Visszanézem, elemzem, önbizalmam rohamosan süllyed. Holnap eldől, tudok-e úgy dolgozni, mint a "nagyok".

Igyekszem egyébként felülkerekedni a munkahelyi stresszen. Küzdünk egymással keményen. Nekem, aki utálok telefonálni, és szinte létfontosságú volt mindig is számomra, hogy tökéletesen kiszámítható és tervezhető legyen a napom, még mindig nagy megrázkódtatás a napi átlag 20-30 telefon, az, hogy állandó készenlétben vagyok, mikor kell ugrani, és hogy soha nem tudom, három óra múlva az ország melyik pontján leszek éppen. Nincs idő enni, nincs idő inni, télen fázom, nyáron napszúrást kapok, és nem ritka, hogy napi 12-14 órát is dolgozom. Ez elég fárasztó - a fizetés pedig nevetséges.

Ezeket szoktam elpanaszolni, ha kérdezik, mi újság velem. :) De valahol igaz, hogy felfogás kérdése az egész. Rohadt nehéz túllendülni a kényelmetlenségeken és kifejezetten élvezni, hogy ide-oda rángatnak. Mégis, ha belegondolok, hihetetlen, mennyi új helyre jutok el, mennyi dolgot megismerek, mennyi új emberrel találkozom - ezzel együtt mennyi kedvességgel, mosollyal, jó szóval. Ezekre a dolgokra gondolva úgy érzem, nem vagyok elég hálás a sorsnak. Ezt akartam, nem? Mit elégedetlenkedek? Máris életre szóló élményeket és tapasztalatot gyűjtögettem az itt töltött másfél évem alatt.

Alapozom a jövőmet?

Vagy a jövő már el is kezdődött?

Akárhogy is, fel kell fognom, hogy a napjaim ezentúl a munkáról fognak szólni. Igen, ez az első probléma, amin túl kell lendülnöm. Viszlát, egyetemista szabad élet, üdvöz légy, mókuskerék. Remélem, azért jóban leszünk.

Azt szoktam mondani, nem szabad alacsonyra tenni a lécet, ami a párválasztást illeti. Hiszen egy idő után az ember már ugye egész életére keres lelki-testi-szellemi társat, nem csak pár hétre vagy hónapra szabadidőpartnert. Azt is mondom ugyanakkor, túl magasra sem szabad tenni, mert akkor könnyen finnyásnak tűnünk, és hoppon maradunk. :)

Kb. 14 éves koromban írtam egy listát, milyen férjet is képzelek el magamnak. Mint mindenben, természetesen ebben is maximalista voltam. Arra tisztán emlékszem, hogy a lista hosszú volt, és fontos pontját alkotta a következő kritérium: "tudjon úszni". :D

Most megpróbálom újjáteremteni ezt a kívánságlistát, természetesen a mostani igényeimhez alakítva. Figyelem: bizonyos pontokban a korábbi kapcsolataimból levont  tanulságok olvashatók!!

- legyen intelligens, okos, tájékozott

- legyenek tervei, ambíciói (persze, reális kereteken belül)

- figyeljen rám

- valamennyire azért legyen férfias...

- legyen magabiztosabb, mint én. Ő legyen az irányító a kapcsolatban. Higgyem el, hogy meg tud védeni, és fel tudjak rá nézni

- legyen gyakorlatias, ne tegyen úgy, mintha most szállt volna le egy idegen bolygón

- ne legyen hozzánőve a legjobb haverjához, és ne visszhangozza az ő szavait. Legyen saját véleménye

- persze, legyenek barátai (ha nincsenek, gyanús!)

- ne kapjon sikítófrászt vagy sokkot, ha rövid időre rámarad a házimunka és/vagy a gyerek

- legyen optimista és nyitott az új dolgokra

- érezzem jól magam a családja körében, és ő is az enyémben

- ne legyen szenvedélybeteg

- higgyem el neki, hogy jó férj, apa és megfelelő példakép lesz

- legyen jó lelki, testi és szellemi társ

- ne visszahúzzon, hanem motiváljon

- legyenek hasonló erkölcsi normái, világképe és elképzelése a jövőről

- ne némuljon el, ha társaságba megyünk együtt, illetve ne akadjon ki a túlzott beszélőkéjétől két perc után mindenki :)

- ne csak megszerezzen, tartson is meg (és ehhez nem feltétlenül kell pénz)

- természetesen legyen hűséges, de ne nőjön hozzám, ne én jelentsem neki az egész világot, legyen nélkülem is teljes és egészséges lelkületű emberke

- legyen néhány közös hobbink (jöjjön velem pl. színházba és kirándulni, cserébe én is szívesen megismerem az ő hobbiját)

- a legfontosabb pedig úgyis az, hogy meglegyen köztünk az a bizonyos vonzalom. Szeressen, és tudjam szeretni. :)

Kíváncsi vagyok, létezik-e ilyen férfi. :) Ha igen, meg fogom találni!! Ha nem, kénytelen leszek rövidíteni a listán... De egyelőre még várok. És várok, és várok........

- befejezem az egyetemet :D

- többet sportolok (heti minimum 3 alkalom!)

- kevesebbet ülök a net előtt szabadidőmben

- kevesebbet költök, többet keresek :)

- fejlesztem a német- és angoltudásom

- bővítem a szakácstudományom

- rendelek végre kiegészítő elemet az étkezőbútorhoz, és szőnyeget a szobámba

- jobban figyelek az emberekre

- megtalálom a másik felem. :)

Minden eddiginél határozottabban szeretném, ha az életem az általam átmenetinek nevezett időszakból továbblendülne. Jó két éve "lógok a levegőben". 22 évig minden kiszámítható, ellenőrizhető és tervezhető volt az életemben. Óvoda, általános iskola, gimnázium, egyetem. Most következne a munka, de 2 éve valahogyan bent ragadtam a híres magyar felsőoktatás és a munkaerőpiac közötti, rendes esetben szűk mezsgyén (mint Patrick Swayze élet és halál között). Azóta is ott kallódok. Diákmunkával kezdtem, majd jött a szakmai gyak, és a "mi a fontosabb?" problémából egyszer a munka, máskor a suli került ki győztesen. Az energiámat már nem tudtam megduplázni, így meg kellett feleznem - ami folyamatos fáradságot, halogatást, rendszertelenséget, kapkodást, káoszt szült. Lassítottam a tempón, mert rájöttem, kétfelé nem tudok maximumot nyújtani, kudarcok értek mindkét területen. 

2010-et ezennel ünnepélyesen kinevezem A Továbblépés Évének, amikor végre befejezem ezt a húzott-halasztott iskolát, és amúgy igazából nekiveselkedem a munkának. Mert így, a kettő között rohangálva nem jó nekem. Mert önállósodni kellene, és a saját lábamra állni. Mert végül is ezért tanultam másfél évtizedet. Mert minden barátomat előbb-utóbb bekebelezi a munkaerőpiac. És mert ezt várják tőlem.

2009 volt A Nyugalom Éve. Nagyon szép volt, de nem történt semmi különös, semmi változás, semmi haladás. Az egyetlen említésre méltó esemény az volt, hogy megszabadultam egy megromlott kapcsolattól. Életem egyik legjobb döntése,  újra önmagam lehetek.

Remélem, ha jövő ilyenkor visszatekintek erre az évre, valóban továbblépésről számolhatok majd be. Mert "vannak az életben pillanatok", amikor már nem lehet több kifogást találni.

Szembe kell néznem az élettel. És felnőni végre, örökre.

Hajrá, zöld dió! :)

... mert ez az egyik legőszintébben megírt kamaszregény, amit olvastam (Palotai Boris egy zseni),

... mert az 5-8 évvel ezelőtti énemre még mindig túl gyakran ráismerek magamban,

... mert ez a dió már zavaróan régóta zöld. Talán idén beérik. Vagy legalább megindul a beérés útján. Én pedig nem szeretnék lemaradni róla! Ezért születik meg most ez a kis jegyzetfüzet.

 "- Maga olyan... olyan, mint egy lázas elhatározás, mely még nem rokkant bele a megvalósulásba.

- Abba bele lehet rokkanni? Én is pesszimista vagyok, de csak azért, hogy annál jobban meglepődjek, ha másképp üt ki a dolog. Életörömtől duzzadó pesszimista vagyok. - Ez nem igaz, de szépen hangzik. A szép hangzás kedvéért sok mindent vállalok, ami csak félig igaz.

Nevet. Ennek érdemes jókat mondani.

- Ezek után eszünk valamit?

Nem tudom, hogy viselkedik egy lázas elhatározás, én a kaját választom."